Kis magyarázkodással kell kezdnem. Egyrészt történelmi pillanat ez a sorozat életében, ugyanis először írok brit bandáról, másrészt meg ez a lemez 2000-es. Nem tudom pontosan, honnan számítjuk az évtizedeket, van aki azt mondja, 0-van nem kezdődik semmi, ezért az évtizedek is X1-től X0-ig tartanak, blabla, de igazából ez most számunkra nem is érdekes, mert az XTRMNTR tartalma, mondanivalója és szellemisége annyira 90-es évek, hogy nagyon – de erről egy kicsit később.
A Primal Scream a brit popzene történetének egyik legnagyobb óriása, és nem csak azért, mert volt idő, amikor egyszerre játszott benne a Jesus and The Mary Chain, a My Bloody Valentine és a Stone Roses egy-egy tagja. A zenekart 1984-ben alapította Bobby Gillespie, aki emellett minden idők legkúlabb bandájában, a Jesus and the Mary Chainben dobolt. Kezdetben csilingelős twee popban utaztak, Velocity Girl című slágerük nyitotta például az NME mára legendássá vált, a ’80-as évek közepi brit underground popzenét dokumentáló C-86 válogatását. Első két lemezüket is hagyományos, gyakran a Rolling Stonest meg a Stoogest nyúló gitárdalokkal töltötték meg, ezután azonban Gillespie felismerte a futótűzként terjedő rave kultúrában rejlő lehetőségeket és ők lettek A Zenekar, Akiknek Sikerült Összeházasítani A Rockot A Technóval. Állítólag az egész úgy kezdődött, hogy odaadták az I’m Losing More Than I Ever Had című számukat Andrew Weatherall producernek, aki megcsinálta annak totálisan kifordított, táncparkett-kompatibilis újraértelmezését Loaded címmel. Ennek örömére őt kérték fel a következő lemezük producerének és pár havi közös munka után kiadták a zseniális, forradalmi, paradigmaváltó stb. stb. lemezüket, a Screamadelicát. Igen, ahogy az iskolában is tanítják, ez volt az a pillanat, amikor a raverek és rockerek elásták a csatabárdot és egymás vállára borulva drogoztak és táncoltak hajnalig. Mivel most nem erről a lemezről lesz szó, csak egy dalt emelnék ki róla, mégpedig a 13th Floor Elevators feldolgozást, a Slip Inside The House-t, ami szerintem a Primal Scream zenéjének kvintesszenciája. Ez a szám a kapocs az albumon a Rolling Stones-szagú, gospeles kezdés, a Movin’ On Up és a hét-tíz perces partislágerek között. Ahogy az a későbbi lemezekre, a Vanishing Pointra, az Evil Heatre és az írás tárgyát képező XTRMNTR-re is jellemző, ez a dal nem elektronikával bolondított rock, ahogy nem is rockkal kevert elektronika. Ez a kettő tökéletes keveréke, ahol a két műfaj oszthatatlan egészet alkot. Persze, messze nem ők voltak az elsők, akik ilyesmivel próbálkoztak, a pár évvel azelőtti Stone Roses debütöt, meg a Happy Mondays vezérelte madchaster szcénát szokás az úttörőknek nevezni, de szerintem mindkettő inkább volt modern eszközökkel próbálkozó pszichedélikus rockzenekar, mint parkettrobbantó partikirály. Ebben a Screamadelica volt a legjobb, amiért 1992-ben meg is kapták az első ízben kiosztott Mercury Prizet.
Két lemezt adtak ki ezután: a ’94-es Give Out But Don’t Give Up megint klasszikus rocklemez lett, meg is bukott csúnyán. Az eszméletlenül szétcsúszott Vanishing Pointtal kapaszkodtak vissza az élmezőnybe, majd 2000-ben végre megjelent a második csúcsmű, az XTRMNTR.
Mikor először meghallgattam a lemezt, nagyon megijedtem. Az első pár szám hallatán démoni asszociációk kezdtek felötleni bennem, úgy mint a késői Prodigy, a Rob Zombie-féle, indusztriálnak csúfolt gagyimetál és annak szörnyszülötte, a nu metál - egyszóval minden, ami rossz volt a kilencvenes évek végén. Emellett a szövegekkel is meg kellett küzdeni, ha ugyanis egy lemez úgy kezdődik, hogy ,,You got the money, I got the soul“ , meg olyanok vannak rajta, hogy ,,All jails are concentration camps, all judges are bought, Everyone's a prostitute“, sok jót nem ígér. De az a helyzet, hogy az XTRMNTR frusztrációja minden hatásvadászság ellenére is hihetőbb mint mondjuk a Rage Against The Machine kommunista pózolása, vagy Trent Reznor operettnihilje. A Primal Scream ugyanis nem egy életművet épített arra, hogy lúzer tinédzserek igényeit szolgálja ki, hanem egy kibaszottul dühös, hiperagresszív albumot csinált, amin összegyúrta az ezredforduló minden kétségét és dühét, a hagyományos hatalomutálattól az Y2K-ig, egyszóval elkapta a zeitgeistot, vagy mi.
A felütés kiváló, az 1980-as Out Of The Blue c. Dennis Hopper filmből csórt hangminta alatt beinduló agresszív basszus tökéletes nyitány, már a Kill All Hippiesből árad a világvége-hangulat. Ezt az Accelerator elképesztően hangos és zajos punk rohama követi, nemsokára pedig elérünk a Swastika Eyes-Blood Money kettőshöz, ami a lemez két csúcsa, bár ezek még közrefogják Gillespie első rap-próbálkozását, a Pillst. A Swastika Eyesnek egyébként a lemez végén van egy Chemical Brothers-féle változata, ami ilyen igazi agyevős techno. Nem gondoltam volna, hogy valaha is Chemical Brothers remixekről fogok lelkendezni, de ez tényleg nagyon nagyon. Rajtuk kívül egyébként több említésreméltó közreműködő is dolgozott a lemezen, például a New Order basszusgitárosa, Bernard Sumner, meg a már fent említett My Bloody Valentine-agy, Kevin Shields, akinek a nagyszerű, instrumentális MBV Arkestra című számot köszönhetjük.
Egy szó mint száz, a Primal Screamnek az XTRMNTR-rel másodszor is sikerült valami igazán nagyot alkotnia, és ezzel végérvényesen biztosították helyüket nemcsak a 90-es évek, de minden idők legfontosabb zenekarai között, akikért 2008-ban is bőven megéri leutazni akár Szerbiáig is.
A sorozat korábbi részei:
Pavement - Slanted and Enchanted
Magnetic Fields - 69 Love Songs
