Most valahogy pangás van lemezmegjelenésileg: nem jött ki semmi különösebben izgalmas dolog, vagy csak hozzám nem jutott el, nem tudom. Erre a helyzetre mindenesetre a Zenebloggerek Nagy Kézikönyve két lehetőséget ajánl, poroljunk le régi lemezeket vagy Youtube-összeállítással húzzuk az időt. Úgy döntöttem én ötvözöm a kettőt, aminek igen prózai okai vannak: egyrészt a Lemonheads írta a legcukibb dalokat a kilencvenes években, szóval foglalkozni velük nemhogy érdemes, de egyenesen kötelességünk, másrészt meg egyes források szerint a zenekar agya (és arca), Evan Dando volt a legjobb pasi, aki csak gitárt mert ragadni az elmúlt húsz évben, így videókkal tarkítom a méltatást az esztétikai élmény teljességének kedvéért.
Hogy mit csinált a banda 1986-os megalakulás után pár évig, arra túl sok időt nem vesztegetnék: kedves középiskolai punkzenekar voltak, akik például Suzanne Vega slágereket dolgoztak fel viccesen.
Kiadtak három lemezt, majd nagyhirtelen leszerződtette őket az Atlantic kiadó. Náluk jelent meg 1990-ben a Lovey c. lemez, ami az alapító gitáros-énekes Ben Deily kilépésének köszönhetően már gyakorlatilag kizárólag Dando dalait tartalmazta (Kivételt a Brass Buttons című szám képez, ami eredtileg egy Gram Parsons-szám – az egy ideig a Byrds tagjaként is működő, öntörvényű ’alter-country’ előadónak csúfolt Parsons Dando házi istene volt). Bár a Lovey még nem volt igazán átütő erejű anyag, azért már ott voltak az ellenállhatatlan bájjal előadott punkos power pop dalok, mint a kislemezdal Half The Time.
Megfigyeltem, hogy azokkal a számomra kedves lemezekkel, amik még a zenebuziságom előtt váltak kedvenccé (mármint amiket még ma is vállalok; első Franz Ferdinand, második Interpol mondjuk), egészen más viszonyban vagyok mint a mostanában favorittá válókkal. Az előbbieket fújom kívülről, minden hang belémvésődött (persze, hisz akkor még hónapokig hallgattam egy-egy lemezt), plusz ha bármikor felteszem őket, előhívják az akkori érzéseket stb., egyszóval, ha fellengzősen akarnék fogalmazni, szerves részei a múltamnak, meg a lényemnek meg hasonlók. Na, a Lemonheads következő, 1992-ben kiadott lemeze pontosan ilyen annak ellenére, hogy már nagyjából ráálltam a 3 lemez/nap életmódra, amikor hozzájutottam. Az egyszerű, könnyeden zseniális dalokat könnyű volt megjegyezni, ráadásul ugyanúgy érzeteket és emlékeket is előhívott mint a fentiek azzal a különbséggel, hogy ezekben az emlékekben 16 éves amerikai fiatal voltam, aki a walkmanjén hallgatja ezeket a dalokat, amint éppen a bringáján igyekszik a csajához, akivel a múlt héten egy házibuliban jött össze. Vagy aki a haverjainak próbálja gitáron megmutatni az egyik számot, amint azok éppen bénán egy füves cigit próbálnak sodorni. Mert a gondtalan kertvárosi tinédzserlét kvintesszenciája nem a Narancsvidék, nem bizony, hanem a Lemonheads dalai.
Az It’s A Shame About Ray minden egyes dala egy kibaszott mestermű. Napsütés, könnyedség, szerelem, szerelem, szerelem. Hihetetlen, hogy Dando milyen ösztönösséggel adja elő ezeket a légiesen könnyű dalokat. Persze tudta miről beszél: Bostonban született, az apja ügyvéd volt, az anyja pedig modell, ennél autentikusabb már nem is lehetett volna. Az előző album slágerességét aztán majdnem sikerült megfejelni az egy évre rá kiadott Come On Feel The Lemonheads-szel: még több a napsütés és a fogós dallam, többször csendül fel Alison Galloway bűbájos hangja, viszont sajnos több az üresjárat. Ez mondjuk olyan nagyon sokat nem von le a lemez értékéből, ha egyszer az olyan számok vannak túlsúlyban, mint az varázslatos It’s About Time vagy az én ’Minden Idők Legcukibb Dala’ listámon toronymagasan vezető Into Your Arms.
A Lemonheads a két csúcslemeznek és a slágereknek (leginkább talán a Mrs. Robinson-feldolgozásnak) köszönhetően ekkor volt a csúcson, tízezrek előtt léptek fel többek közt a Glastonburyn.
Egy ideig a csapból is Dando folyt, aki aztán nem fogta vissza magát - gyakorlatilag mindenki megvolt neki (Liv Tylert is beleértve!), és kipróbált minden drogot, ami csak beszerezhető volt. Persze a sors sem maradt adós, minden jött szépen, ahogy kell: gyorsan eluralkodó drogfüggőség, beállva adott koncertek és interjúk, lassú leépülés, egy gyengébb lemez, végül a banda feloszlatása. Dióhéjban:
Körülbelül egy évtizedes mélyrepülés, kósza szóló akciók és vendégszereplések után 2006-ban Dando megint Lemonheads néven adott ki lemezt, de az átdrogozott évek nanáhogy nem múltak el nyomtalanul: az újrakezdést jelezve frappánsan Lemonheadsre keresztelt lemez összességében elég erőtlenre sikeredett, bár a zombiként adott koncertek állítólag élvezhetőek voltak. Az újraalakulás valószínűleg túl sok mindent nem fog hozzátenni az életműhöz. Persze, lehet, hogy Dando újra magára talál és csinál egy kurvajó lemezt a junkie-létről, de hát az iránt az ember kevésbé érez nosztalgiát mint a felhőtlen kertvárosi tinédzserség iránt, amit oly zseniálisan írt meg tizenvalahány éve.
A sorozat korábbi részei:
Pavement - Slanted and Enchanted
Magnetic Fields - 69 Love Songs