Mivel a 60-as évek mindig örökzöld téma volt (és lesz is), a gonosz, pénzsóvár kiadók megpróbálták a korszak kultúrájából és könnyűzenéjéből a lehető legtöbbet kipréselni; egyik próbálkozás sem volt azonban annyira maradandó, mint az Electra Records először 1972-ben megjelentett, Nuggets című négycédés válogatása, ami –ahogy az az alcíméből is kiderül- az amerikai garázsrock-szcénát dokumentálja.
Négy cédé, közel száz zenekar és 118 kibaszott remekmű. Bárhol indítjuk is el a lemezek egyikét, egészen biztos, hogy legalábbis jó számokba botlunk. Úgy tűnik, mintha akkor képtelenség lett volna rossz dalokat írni - aki akkoriban gitárt ragadott, nem tudott hibázni és összehozott legalább egy dallamos és/vagy húzós két és fél perces műremeket. A new jersey-i Knickerbrockers a Beatlest idéző, hiperdallamos, kerek popszámai, Lyme & Cibelle hallucinogén tüneményei, vagy a Sonics dühös tekerése mind ámulatba ejtenek.
Azt persze azért hozzá kell tenni, hogy ezek zenekarok leginkább így, kislemezeken és slágerek szintjén működtek. Nem voltak nagy művészi víziók, vagy kényszeres megfelelni akarás. Ez a generáció még nem okoskodásból, indulatból, vagy menőzésből kezdett zenélni, hanem mert szimplán jó móka volt és ez az érzés belefért egy-egy dalba is. Hogy a 60-as évekről a ’köcsög hippik’, vagy éppen ellenkezőleg, a ’béke és szeretet’ jutnak eszünkbe, az mindenki magánügye – bárhogy is közelítünk azonban a korszakhoz, el kell ismerni, hogy az a pár év, mikor úgy tűnt, hogy a fehér középosztálybeli gyerekek győzelemre vihetik a maguk békés kis forradalmát, elképesztő hatással volt a könnyűzenére is. Többek közt azért ilyen nagyszerűek ezek a dalok, mert nincs bennük semmi görcsösség - a gondtalanság és jólét felszabadítólag hatott a zenére, ami hallatszik is szinte az összes számon.
Plusz nem elhanyagolható tényező még, hogy ekkor még ugyebár az elején voltak az egész rock’n’roll históriának, úgyhogy sem túl sok agyalásra nem volt szükség, sem az egyediségre nem kellett kínosan ügyelni - egyszerűen elég volt jó zenét csinálni és kész.
Az, hogy ez a felhőtlenség nem tarthatott túl sokáig, azt hiszem magától értetődik. Nemsokára jött a frusztráltság, a félelem és reszketés, sokan elkezdtek fészkelődni, szembementek az aktuális politikával stb. Aztán jöttek olyanok, akik tüntetőleg szembe mentek a politikával szembemenőkkel és valami magasabb Értelmet kerestek. Ezután pedig jöttek azok, akik mindennel szembementek, de igazából azóta is mindenki a letűnt aranykort sírja vissza, ami persze kurvára nem jön el újra.
Próbálkozni persze lehet, zeneileg a legmenőbb arcok példuál mindig is a Nuggets-éra bandáit nyúlták közvetve vagy közvetlenül, a Stoogestól a Strokesig, így már felbecsülhetetlen értéke van ennek a válogatásnak. A punk ’vissza a gyökerekhez’ ideológiája, de méginkább az évezred eleji gitárrobbanás jórészt csak egy lábjegyzet ehhez a páratlan korszakhoz – nyilak, melyek a Nuggets által bemutatott szcénából indulnak ki, mivel a garázs rock bizony a rockzene ősmagja. A három akkord + kiabálásnál ugyanis még nem találtak ki jobb és őszintébb önkifejezési módot, és a világ jelenlegi állását elnézve úgy tűnik, mostanában nem is nagyon fognak. Addig is itt van nekünk ez a négy lemez az őszinteség és gondtalanság kifejeződésének legjavával, mindannyiunk épülésére.
