A lemezeknél van egy lélektani határ, legalábbis számomra, hogy mi az a hossz, ami még éppen kellemes. Nyilván függ ez a műfajtól/stílustól is, de ha tetszik valami, akkor figyelni kell, az meg azt jelenti, hogy az aktív semmittevésből rabol el akár 1 órát is. Talán nevetséges ilyesmin problémázni, és nem is annyira bánom, ha tényleg tetszik, de az említett határ már egy jó ideje a 30-40 perc körülit jelenti. Az is számít, hogy tudjam, vagyis inkább érezzem, hogy a számok egyszer véget érnek, dallamosak, tulajdonképpen problémamentesek. Az új Woods album, a Songs of Shame pont ilyen.

Hallható benne egy nyávogó, recsegő férfihang, a háttérben valami alibi gitározás és dobolás, aztán ezekből mégis olyasmi áll össze, amit szívesen hallgatok. Ok, mondjuk, hogy lo-fi indie rock/pop, de hát ezek a meghatározások még mindig elég lohasztóak. Nem teszek inkább igazságot, de az biztos, hogy eddig ezt a dalt unom a legkevésbé idén: Rain On.