Egy dolgot szögezzünk le mindjárt az elején: Frank Black egy kibaszott nagy zseni. Az a gyanúm azonban, hogy ezt Magyarországon csak kevesen tudják, pedig bele kéne már verni a fejekbe, hogy az utóbbi 20 év legnagyobb zenésze/frontembere nem Dave Gahan volt, ó nem. És itt most nem várok olyan csodákat mint Csehországban, ahol nemrég a közszolgálati kettesen koradélután csíptem el egy Pixies koncertet, mert előbb demokratizálják Észak-Koreát minthogy ez az m2-őn megtörténjen. De az minimum jelzés értékű, hogy a 2004-2006-os újraösszeállva-koncertezős időszakban, amikor még a zeneileg teljesen birka Szlovákiát is érintették, Magyarország szóba sem jött mint koncerthelyszín. Persze csak minden idők egyik legjobb zenekaráról volt szó.
A Pixies titkát mindenki másban látja, van aki a halk-üvöltős-halk dalszerkezetre, van aki Joey Santiago gitárjátékára esküszik, az én szerény kis megfejtésem szerint azonban csak simán arról van szó, hogy Frank Black (akkor még Black Francis) hihetetlenül jó dalokat bírt írni. És bár szólókarrierje halványabb mint a Pixies-időszak volt (igaz, találkoztam már emberrel, aki az ellenkezőjét vallotta), azért a Ten Percenter vagy a Robert Onion megírásáért a legtöbb zenész az anyját is eladná. Persze ezen kívül Frank Black erényei még számosak, például sikerült a köztudatba büntetlenül visszacsempésznie a surf rockot, valamint mindenképp pozitív dolog, hogy a Pixies feloszlása óta sem hülyült el teljesen, sőt érdektelenségbe sem fulladt, zenészeknél ez ugyanis elég gyakori probléma.
Bár szólóban és a Catholicsszal kiadott lemezei elmaradnak a Pixies-klasszikusok mögött, azért többek ezek egyszerű ,,tisztességés,, albumoknál és igaz ez a Bluefingerre is. Vannak rajta üresjáratok, szó se róla, de ezeket olyan dalok feledtetik, mint a tökéletes popszám Your Mouth Into Mine, vagy az elsöprő You Can’t Break A Heart And Have It, ami komolyan mondom olyan, mintha egy Turbonegro feldolgozás lenne. Hallani kell ezt a lemezt és nem csak kötelező tiszteletből.
Frank Black - Bluefinger
