Azt hiszem, 2003-ban az MTV Europe reggeli műsorában láttam a Mew-tól a Comforting Sounds klipet, amit jó szokásuk szerint nem adtak le végig. Talán egyszer sikerült elkapni utána valahol, aztán semmi, youtube, és úgy általában internet (otthoni) hiányában az egész továbbra is reménytelen maradt. Így persze könnyen és hamar felértékelődnek a dolgok, bár a Frengers című lemezüket tényleg sokat hallgattam, és nagyon tetszett. Aztán mikor kijött az And The Glass Handed Kites, már net is volt, csak egy dalt leszámítva az album nem igazán tetszett. Szóval egyszerűen elkezdtek nem érdekelni, és mostanra, illetve mostanáig úgy raktároztam el őket, sok más banda mellett, mint akik biztos valami cikiséget csinálnak, csak már nem emlékszem rendesen. Röhögni meg nem lehet rajtuk, mert annyira azért nem volt rég.
Valamelyik nap megláttam, hogy kikerült a Pitchforkra egy daluk az új nagylemezüket beharangozó No More Stories/Are Told Today/I'm Sorry/They Washed Away/No More Stories/The World Is Grey/I'm Tired/Let's Wash Away című EP-ről. Valamennyire még biztos érdekelhettek, mert meghallgattam.
Hát hiba lett volna kihagyni. Szerencsére nem sokat változott a stílusuk, külön jó pont, hogy egyáltalán van nekik, és még egy jó pont azért, mert nem vált unalmassá. Nekem pedig, meg kell állapítsam, még mindig tetszik. Persze meghatározni már nem olyan egyszerű, de valahogy az álmodozó pop, progresszív és posztrock keveréke, amit az északi (ugyanis dánok) indie rock (hangsúlyos dob és gitár) tart egyben. A halk és a hangos, a szomorú és a dinamkus pont jókor váltják egymást, az énekhang magaskás, és olyanból jön, aki gyanítom, még mindig úgy néz ki, mint aki évente csak kétszer szólal meg, és azt is csak valami interjú kedvéért. Egyszerre szomorú és gondtalan zene, jó hallgatni.
