Az unalmas és tehetségtelen zenei újságíróknak megvan az a rossz szokásuk, hogy interjúik során olyan kérdéseket tesznek fel, mint ,,És hogy alakult a zenekar?”, illetve ,,Hogyan készülnek a dalok?” Ők nyilván imádnák a Crystal Castlest, mivel az esetükben mindkét érdektelen kérdésre frappáns válaszokat kapnának. A zenekaralapítással kapcsolatos érdeklődésre a két derék kanadai azt a bevett választ szokta adni, hogy ők bizony véletlenül alakultak meg: Alice Glass, a banda csajrésze épp mikrofonpróbát tartott a stúdióban, amit Ethan Kath felvett, majd alákevert valami rögtönzött alapot és kész is volt a később kislemezre másolt Alice Practice c. dal. Vicces, de legfőképp hihető történet. A második kérdésre pedig még egyszerűbb a válasz: hogy mi a zenéjük titka? Felkérték a begombázott Super Máriót producernek.
A Crystal Castles a tavaly hirtelen felfutott indietronic hullám egyik meglovaglója, ami a több tucat botrányosan szar lemez, köztük a ritka förtelmes év eleji Teenagers debütalbum után nem a legjobb ajánlólevél. A fent említett kislemez és a néhány, Myspaceről, illetve különböző válogatásokról összebogarászott dal azonban adott okot némi reménykedésre. Egyrészt, mert a Crystal Castles némileg egyedinek tűnt. Persze nem ők használták először nintendójátékok hangmintáit dalíráskor, mégis volt a zenéjüknek valami felismerhető stílusa, sőt atmoszférája, ami, ugye, már tiszteletre méltó. Aztán az ő zenéjük, a többi, ebben a súlycsoportban induló bandával ellentétben, nem az a tipikusan indie-diszkókba való fajta. Az általam először megismert Knights c. dal például eléggé kilógott a Kitsuné kiadó tavalyi válogatásáról, ugyanis arra a számra csak a legelvetemültebb partiarcoknak sikerülne önfeledt táncikálásba kezdeniük. Volt bennük valami mocskos, valami punkos, ami miatt elütöttek a jól kiszámított francia és német electroarcoktól. Mindent összevetve tehát megkedveltem a zenekart és kíváncsian vártam a bemutatkozó, cím nélküli lemezt, ami március 18-án jelenik meg a kanadai kultsztárok kedvenc kiadójánál, a Last Gangnél. (Metric, Chromeo, New Pornographers stb.)
Kezdem a végén: a Crystal Castles újfent bebizonyította, hogy az electro nem nagylemezre való. Még a legnagyobbaknak sem sikerül egy egész LP-t maradéktalanul megtölteni és hát ez a kanadai duónak sem sikerült. Pedig nem volt reménytelen a dolog: az Untrust Us és a (Los Angeles-i Health nevű noise bandától feldolgozott) Crimeware kellemesen hátborzongató nyitás, amit az Alice Practice toporzékolása követ. Igaz a Magic Spell négy és fél perc unalom, de csak hogy a mániákus Xxzxcuzx Me még nagyobbat üssön. És így megy ez szépen tovább egészen a Vanished c. dalig, amikoris a meglehetősen sötét hangulatú, furcsa struktúrájú dalokat hagyományos szintipop/electro számok váltják fel, amik viszont kurvára nem állnak jól a zenekarnak. A következő három dalt tehát a legnagyobb nyugalommal dobjuk ki a lejátszóból, sőt töröljük a gépről, soha nem fognak hiányozni. Az odacsapós Love And Caring és a zokogó Knights maradhat, a Trough The Hosierynél azonban megint nyomhatunk egy Deletét. Az utolsó néhány számot mindenkinek a saját szájízére bízom, nehogy önkényeskedéssel legyek vádolva.
A viszonylag gyakori törléssel (a dalok majdnem felét kiirtottuk) azonban kaptunk egy nagyszerű fél lemezt, ami bár olyan, mintha egy játékteremben vették volna fel, de nagyszerűen lehet rá a lépcsőházban menetelni. Aki korábban nem követte figyelemmel a Crystal Castles ténykedését (ami elég nehéz dolog lehet, nem lehetett nem belebotlani a rengeteg remixük és a velük foglalkozó lelkes blogbejegyzések tömegének egyikébe) és szereti az ilyen zenéket, az elégedett lehet, a szimpatizánsok azonban kicsit csalódni fognak. A jó dalok többségét ugyanis be lehetett már szerezni a fent említett helyekről és tulajdonképpen csak egy újabb kislemeznyi jó számot kaptunk. Ezzel persze nincs baj, csak legyen már végre valaki, aki felvállalja a ,,korrekt kislemez-zenekar,, szerepét. A Crystal Castlesnek ez tökéletesen menne.
[mp3] Untrust Us
[mp3] Courtship Dating
