A múlt heti Boris után, vasárnap este megint sor került egy vállalható koncertre Budapesten – fellépett a Cocorosie. Ha az ember egy kicsit nem figyel oda, még azt hiheti, hogy rendes, européer városban él. A Borisszal ellentétben viszont a Cocorosie iránt még érdeklődés is volt: a hét közepén felröppent a hír, hogy minden jegy elkelt, tele lesz a Trafó. A két felvezető alatt mindenesetre ezt még nem lehetett érzékelni; azt azonban igen, hogy mindenki felvette a legjobb ruháját – kivonult a progresszív fiatalság és a haladó értelmiség színe java, plusz volt még egy csomó külföldi. Ahogy a felvonulást figyelgettem, eszembe jutott a Veszedelmes viszonyok egyik mondata, mikor egy hangversenyen megjegyzik az egyik fickóról, hogy ő bizony azon kevesek közé tartozik, aki még a zene miatt jár az Operába. Kiváncsi lettem volna, hogy itt hányan jelentek meg csak és kizárólag az együttes kedvéért.

A Rio En Medio név alatt futó halk gitároslányról lecsúsztam sorbanállás miatt; állítólag nem maradtam le sokról, az első sorban állók viszont határozottan állították, hogy kilátszott a bugyija. Őt Quinn Walker követte, aki szakasztott úgy nézett ki mint Bam Margera, csak kimázolta az arcát, hogy ezzel is fitogtassa ALTERNATÍV mivoltát. Négy freak-folk szerzeményét vezette elő, ahogy azt kell: lábbal dobolt, rumbatökkel gitározott, loopolt, zajongott és visítozott. Ha először láttam volna ilyet, biztos jól rácsodálkoztam volna, de így, hogy volt némi fogalmam arról, mit várhatok, nem nyújtott különösebb izgalmakat, elsősorban azért, mert egyszerűen rosszak voltak a dalok. Ezzel az egész, izé mozgalommal úgy vagyok egyébként egy kicsit, mint a hip hoppal: a legjobbakat bírom, ami viszont nem kiemelkedően zseniális, azt egyszerűen nem tudom megkülönböztetni a többitől, ugyanolyan szarnak tűnik mind. Quinn Walker pedig finoman fogalmazva sem egy géniusz, viszont általa Budapestre is eljutott a freak folk, éljen.

Nagyon féltem, hogy kudarcba, azaz művészkedő álalternatívkodásba torkollik majd az este és erre tulajdonképpen minden okom megvolt. A Cocorosie tavalyi lemezét még csak végig sem bírtam hallgatni, tízkor pedig felsétált a színpadra egy darab Sean Paul-imitátor, aki beült a zongora mögé, egy lány, aki nem bírta eldönteni, hogy Xénának vagy inkább pompomlánynak öltözzön, egy nyurga gyerek ironikus szemüvegben (ő beatboxolt mellesleg), meg egy másik csaj (az előző testvére egyébként, aki nem unja még a sztorit, elolvashatja itt) festett bajusszal, akin a félrebillentett Yankees sapka jelezte, hogy ma este rappelgetni (is) fog nekünk. Belekezdtek. Szinte a végtelenségig sorolhatnám a koncert negatív pillanatait, például azt, hogy az egyik dalban Paizs 'Sickratman' Miklós  fujarázott. Hogy Bianca hangja olyan, mintha egy mandragóra-gyökeret kínoznának. Hogy a harmadik ráadásban egy (remélhetőleg beépített) alak mászott a színpadra, aki vicceskedve improvizált egyet a csapattal. Und, und, und.

A vicc az egészben viszont az, hogy ez mégsem volt egy rossz koncert. Élőben valahogy sokkal hatásosabbak ezek a dalok, talán a lányok jelenléte teszi, nem tudom, mindenesetre a pörgősebb 'alter hip hop-os' számok meggyőzőbbek, a sikoltozós szívbemarkolósak pedig fájdalmasabbak voltak mint amire számítottam/emlékeztem. Plusz lehetett gondolkodni olyan alapvető kérdéseken, mint: Amiben rappelnek az hip hop? Amiben áriáznak az komolyzene? Amiben mindkettőt csinálják, az lehet jó? Az azért megnyugtató volt egyébként, hogy ezt az egészet ők sem veszik komolyan; Sierra áriabetéteit Bianca különböző gyerekjátékok hangjaival, lónyihogással és vonatfüttyel tűzdelte meg, a végére pedig teljesen feloldódtak, szabályos partihangulat alakult ki, ami valljuk be ritkaság egy olyan koncerten, ahol egy hárfa is áll a színpadon.

Mindent összevetve bevallott laikusként is képes voltam élvezni a koncert nagyrészét, voltak egészen jó pillanatok, tizes skálán egy hatost ítélnék.