Remélem azt már senkinek nem kell elmagyarázni, hogy a diszkó indulásakor és hőskorában volt olyan előremutató, mint bármelyik más kanonizált műfaj, de ha valakinek még mindig a Szombat esti láz ugrik be róla, az most nagyon figyeljen.
A ’szex, drogok, r’n’r’ életformát (a legutóbbi kissé módosított változatával) egyik műfaj sem volt képes annyira csúcsra járatni, mint a diszkó. A poptörténet szinte összes fontos műfaja megpróbált legalább egy pici többletet nyújtani a szórakozáson felül, reflektálni a társadalmi, esetleg politikai problémákra - ráadásul több esetben ez igen komoly szerepet is kapott, elég itt a hip hop alapműveket, vagy a punk harcos, néhol már fárasztó megmondását említeni; de nem is sorolnám tovább, mindenki tudja, miről van szó. A diszkó ellenben még véletlenül sem próbált ilyen alantas dolgokkal foglalkozni, vezérelve egyszerűen a tömény hedonizmus volt - persze megtehette, hiszen nem az alsóbb közép, vagy a munkásosztály fiataljai fedezték fel maguknak legelőször, hanem menő nagyvárosi buzik, akiknek aztán tényleg nem főtt a fejük az utcai bandaharcok, vagy a kormány foglalkoztatáspolitikája miatt. Idővel persze a diszkó kinőtte a meghívásos VIP partikat, sorra nyíltak a klubok, egyre nagyobb tömegekhez jutott el a zene stb. stb., ez azonban nem jelentette azt, hogy a műfaj kifújt volna. Éppen ellenkezőleg: mikor népszerűsége csúcsára ért és boldog-boldogtalan próbált belőle egy kis sikert kifacsarni a Rolling Stonestól Rod Stewartig, az elképesztő kreatív energiákat felszabaditó post punk és new wave is elkezdett beözönleni a diszkóba. Példának okáért az előző bejegyzésben tárgyalt no wave szintérről a Teenage Jesus and the Jerks- és Contortions-vezér James Chance jegyzi az egyik legnagyobb ’alternativ diszkó’ slágert, a Contort Yourselfet.
Bár rengeteg válogatás jelent meg, ami a diszkó korszakot próbálja felölelni, vagy legalábbis egy kis szeletét reprezentálni, szerintem a ZE kiadó Mutant Disco c. kiadványa mutatja meg a legjobban, hogy a diszkó a tökéletes fúziós műfaj. Olyan természetességgel keveredik itt soul, funk és korai elektronika, hogy az valami egészen elképesztő. Ráadásul még néha bejön egy kis rock, vagy salsa, vagy bármi - nem voltak megkötések vagy határok és ez olyan színessé és változatossá teszi a lemezt, hogy az ember csak kapkodja a fejét.
A Was (Not Was) zavarbaejtő Wheel Me Out-ja nyitja az albumot. Ők egyébként olyan közreműködőket nyertek meg maguk mellé az évek során mint Wayne Kramer, a korszakos MC5 gitárosa, vagy Ozzy Osbourne, aki elég mókásan mutathat csillogó diszkógömbbel a feje felett. Az előzőek szellemében Nona Hendryx és a Material dalában van is egy akkora gitárszóló, hogy na. Ezt Cristina végletesen cuki Beatles feldolgozása követi – róla annyit kell tudni, hogy egy francia pszichoanalitikus és egy amerikai iró/illusztrátor gyereke, aki hozzáment a ZE kiadó egyik főnökéhez, Michael Zilkhához. Persze nem a protekció miatt van itt a helye, kislányosan lezser hangja egészen megkapó - nyolcperces Blame It On Disco c. száma is egy tünemény. August Darnell, akinek az év elején külön válogatáslemezt szenteltek, két produkcióval képviselteti magát: a Kid Creole álnév alatt vezetett latinos Coconuts és a James Chance-szel alkotott megborult ZE szupergrup, az Aural Exciters is az ő nevéhez fűződik. Aztán szót érdemel még az elmondhatatlanul cool Garcons, de végülis bárkiről ömlenghetnék, itt tényleg senkibe nem lehet belekötni.
Az először 1981-ben kiadott, majd 2003-ban újra megjelentett Mutant Disco válogatás által bemutatott szcéna hatása óriási volt az ezredforduló után befutott electroclash/discopunk hullámra, vagy a DFA kiadóra, nem beszélve annak idei üdvöskéjéről, a Hercules and Love Affairről. Na, ennyit a megfejtésről, most irány a parkett!
[mp3] Don Armando's Second Avenue Rhumba Band - Deputy Of Love
