A fúziós műfajokkal az a baj, hogy általában az előadók túl tudatosan akarják keverni a stílusokat, így legtöbbször még jó esetben is esetleges és széteső lesz az eredmény – ha meg nincs ekkora mázlink, olyan, emberiesség elleni bűncselekményekkel felérő borzalmak szabadulnak ránk mint amilyen pár éve a nu metal volt. Többek közt ezért nem foglalkoztam a Why? márciusban megjelent, Alopecia című nagylemezével, mert az, hogy valaki hip hipot, indie rockot, meg folkot keverjen, ráadásul úgy, hogy másfél szám meghallgatása után ne töröljem végleg a gépemről, minimum elképzelhetetlennek tűnt számomra. Plusz szerintem a zenekarnév is iszonyatosan béna, meg még a borító sem tetszett, szóval csak egyre gyűltek a fekete pontok a nevük mellett.

Az, hogy mégis megpróbálkoztam velük nemrég, annak volt köszönhető, hogy a The Hollows című kislemez-daluk azért bejött eléggé. Jó kis bólogatós, tökös szám volt, kurvajó refrénnel, fojtott gitárokkal – egyszóval tetszett, na. Ezen felbátorodva, bár még mindig nem túl nagy meggyőződéssel kapartam elő a lemezt, és láss csodát – most jön a fordulat! – kiderült, hogy az Alopecián egymást követik a jobbnál-jobb számok! A nyitó The Vowels Pt. 2 erősen hasonlít a Hollowshoz, viszont legalább olyan jó szám mint az. Az énekes és zenekari agy, Yoni Wolf -többnyire egykedvű- orrhangja kimondottan menővé teszi a produkciót, de félreértés ne essék, ez azért elég messze áll a raptől, nevezzük inkább rappelgetésnek. A motyogva előadott, már-már post rockos Good Friday elég meghökkentő folytatás, hogy aztán a debilpopnak induló These Few Presidentsnél csettintsünk végleg elismerően: egy kimondottan változatos, erős lemezzel van dolgunk, ami ráadásul valamelyest még egyedinek is hangzik és ez tényleg nagy szó.

A már fent említett, húzós Hollows után jön még egy rövidebb, a TV on the Radio-t idéző, jólesően kaotikus blokk (Song Of The Sad Assasin, Gnashville), rádióbarát gitározgatós-énekelgetős pop (Fatalist Palmistry) meg még egy csomó izgalom, cinikus szakítós szövegek és egészen kevés üresjárat. A wmyspace oldaluk alapján ezen a lemezen kicsit több szerepet kapott a rappelgetés, de a gyűlölve-szeretett ’indie’ jelző azért még így is simán rásüthető.

[mp3] The Vowels Pt. 2

[mp3] Fatalist Palmistry

The War On Drugs - Wagonwheel Blues

A philadelphiai The War On Drugs zenekar Taking The Farm c. dala valósággal megbabonázott pár hete. A folyamatos zakatolásra épülő, álomszerűen visszhangzó szám sok jóra engedett következtetni; arra számítottam, hogy a lemezüket csupa ilyen dalokkal pakolják tele: kellemes, pszichedelikus szálldogálás, fogós dallamok – a Helvetia-énál kicsit határozottabb, ám továbbra is kellemes, bandukolós zene, amire majd lecsaphatnak az amerikai független filmesek.

A nemrég megjelentett Wagonwheel Blues azonban sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Bár nem indul rosszul, valahogy mégis kevés rajta az ötlet és sok az egyhelyben toporgás. Leginkább a New Weird America kicsavart folkjában és shoegaze-ben merítkeztek meg a dalok: vannak szép effektek, amik fátyolossá teszik a hangzást és ebbe süvít bele Adam Granduciel énekes olykor Bob Dylant idéző hangja. Igazából nehezen hittem el, hogy ezt egy öttagú zenekar játszotta fel, mert úgy hangzik az egész, mint egy közepes freak folk lemez, amiről hiányzik az élet.

Azért a Taking The Farmot hallgatva még mindig szívesen stoppolnám végig a 66-os utat.

[mp3] Taking The Farm