A The Go! Team egyike volt annak a kismillió indie bandának, akik elözönlötték a zenepiacot az utóbbi néhány évben (idősebbek még biztosan emlékeznek erre). Ők azzal próbáltak meg kitűnni, hogy a gitárcentrikusságot hanyagolva fúvósokkal, szájharmonikával, síppal, dobbal, nádihegedűvel támogatták meg alapvetően vidám és energikus, ám nem mindig izgalmas dalaikat. Első lemezüket, a 2004-es Thunder Lightning Strikeot körbeajnározta egy csomó kritikus a pitchforktól az allmusicig, sőt még Mercuryra is jelölték. Zenéjük olyan, mintha a San Fransisco utcáin főcímdalára rappelne egy angol gimnazistalány (vagy ahogy az minden egyes kritikában elhangzik: ,,krimidzsesszből, funkból, őshiphopból és minimál elektronikából gyúrt katyvasz,,. Brrr…).
A szimpatikus Grip Like A Vice-szal beharangozott új lemez, a Proof Of Youth (ami egy napon jelenik majd meg az Ossián legújabb remekművével, höhö) nem sok újat mutat az előző albumhoz képest. Kevesebb az instrumentális dal és első hallásra kiemelkedő, igazán lehengerlő számot talán nem is tudnék mondani (azt hiszem csak az előbb említett single meg az utolsó előtti Flashlight Fight maradt meg első hallgatás után).
Nekem nagyjából ugyanaz a gondom ezzel a zenekarral, mint a Gogol Bordellóval: hogy a mérhetetlen jókedv, meg a stíluskavalkád egy-két dal erejéig vicces, de hosszútávon óhatatlanul is megunja az ember. Voltak kiemelkedően jó, sőt kurvajó dalaik is, szó se róla (a kedvencem például a Tarantino világát idéző Panther Dash a debütalbumról), de ezek beleolvadtak a lemezek érdektelenségébe. A Go! Team tipikusan az az együttes, amelyiknek a kislemezekre kéne összpontosítania, a többi töltelékdalt meg a koncertekre hagyni.
