Megszakítom a nagy hallgatást, és most legyen szó arról, akiről már a blog kezdete óta szerettem volna írni, csak nem volt semmiféle okom rá, azt leszámítva, hogy imádom. Most viszont van apropója, úgyhogy nézzük is, kinek, illetve minek sikerült kimozdítania egy kicsit a mostanában állandósult letargikus állapotból.
Hát annak, akinek már jó párszor eddig is, és ez nem más, mint Mike Skinner, művésznevén The Streets. Mellőzném a szokásos életrajzi adatok ismertetését, egyrészt azért, mert már unalmas, másrészt azért, mert inkább azzal foglalkoznék, ami az ő érdeme. Szóval Skinnert a második, az A Grand Don’t Come For Free című nagylemezével ismertem meg, pontosabban azt voltam hajlandó először teljesen végighallgatni, ugyanis előtte a zenei csatornákon elcsípett Let’s Push Things Forward klip az agyamra ment, és képtelen voltam felfogni, ez mitől nevezhető jónak. Azóta persze rájöttem, de ehhez a második albumra, arról is a Dry Your Eyes című számra volt szükség. 
Mike-ot gyakran emlegetik zseniként. Hogy ennek mennyi az igazságtartalma, azt nem tudom, mindenesetre nyilvánvaló, hogy valamit eszméletlenül jól csinál. És azt hiszem, ez nem más, mint a történetmesélés. Ugyanis a produkció zenei része kifejezetten szerény (legalábbis az első két albumon), szokás az elég béna „barkács” jelzővel illetni, ezzel is utalva a nem túl kifinomult zenei alapokra. Abban sem vagyok biztos, hogy a dobgép tekergetésén és a kezdő gitározáson kívül ért-e más hangszerhez. De nem is ez a lényeg, mivel az említett mesélés a fontos, márpedig abban ő a legjobb. Sőt, egy jó sztori élvezetes előadásmódjánál már csak az szórakoztatóbb, ha valaki olyan történeteket ad elő jól, melyek többsége fikció, és ennek ellenére talán senki sem fog gyanút egy percre sem. Legalábbis én egy az egyben bekajáltam a Dry Your Eyes-ban „megénekelt” szakítás történetet, mert annyira hihető és szívhez szóló volt. Csak később tudtam meg egy MTV-s Artist Spotból, hogy „hát így konkrétan nem történt meg vele, de akár meg is történhetett volna”. Ez viszont az egészen mit sem változtat, mert ugye csak a legbutábbak képtelenek felfogni, hogy a költő és a vers beszélője általában nem azonos. Viszont az általa leírt helyszínek, élethelyzetek és problémák maximálisan hitelesek, és ha filmekként jelennének meg, nyugodtan rájuk ragaszthatnánk az „igaz történet alapján” matricát. Szóval a Streets dalainak központi részét a dalszövegek képezik. Ezért sem értettem soha, hogyan lehet teljes mértékben magunkévá tenni a számokat, ha fogalmunk sincs, miről is szólnak. Annak idején én nagyot szívtam nemcsak a szövegek megértésével, mármint, hogy egyáltalán kihalljam a dalból, milyen szavak jönnek ki a száján, de azzal is, hogy megértsem, miket jelentenek. Tulajdonképpen bármelyik album szövegeinek böngészése felér egy gyorstalpaló angol szleng tanfolyammal, és megéri, mert ritkán találkozni ennyire szellemes sorokkal. Azt viszont már annál inkább értem, miért vannak olyanok, akik csak a zenei részét hallva inkább átkapcsolnak máshova. Végül is nem állítom, hogy szöveg és zene külön-külön nem élvezhető, de a kettő együtt adja ki azt a bizonyos „Streets élményt”.
Az aktualitás pedig az, hogy a BBC Radio 1 40 éves (1967-2007) évfordulóját egy feldolgozás albummal ünneplik meg, és Skinner Elton John Your Song című dalát énekli el rajta. A blogjában azt írja róla, hogy aznap különösen érzelgős volt, ami remélhetőleg a hangján is hallható, és elégedett az eredménnyel. A myspace-es oldalán meg is lehet hallgatni a számot, és azt hiszem, kevesen lesznek azok, akiknek nem az „aranyos” jelző fog róla beugrani. Mert hát finoman szólva Mike-nak nem éppen az éneklés az erőssége, de valahogy a hihetetlenül egyszerű, szinte gyermeki előadásmód nagyon szimpatikussá teszi ezt az Elton John klasszikust, és talán arra is bizonyíték, hogy nagyon is szerethető valakiről van szó. Gyanítom, Mike hiába vicces fiú, szó sincs itt poénkodásról vagy gúnyolódásról. Egyébként ha van olyan, aki kifogásolja ezt a verziót, akkor nézze/hallgassa csak meg Elton John részben saját maga, részben Alessandro Safina operaénekes által legyilkolt számát, utána pedig szálljon magába.
Mielőtt még valaki azt hinné, hogy mániákus Streets rajongóként az orromig se látok, ha róla van szó, elárulom, hogy szerintem a lemezeinek sorrendje tükrözi a minőséget is, illetve annak csökkenését. Hiába a második lemezébe szerettem bele, hamar feltűnt, hogy az első valahogy mégis jobb. Aztán hiába emelkedik ki bármelyik albuma is a nagy szürke átlagból, tagadhatatlan, hogy a legutóbbi lemez (The Hardest Way To Make An Easy Living) egyben a leggyengébb is. A sztori tulajdonképpen a szokásos közhely: a csóró vagy legalábbis átlagos srác először megénekli a saját nyomorult helyzetét, aztán abból jól megszedi magát, és arról kezd el mesélni, milyen az, ha nem a barátnője kanapéján sodorja a cigit, hanem épp egy hírességgel szűri össze a levet. Hát neki biztos érdekesebb, mégsem mond túl sokat például nekem se, és gyanítom, sok más embernek sem. Végül is lehet, hogy az egész kitaláció, de azért nem olyan nehéz elképzelni, hogy egy rakás pénzzel a zsebében már más dolgok foglalkoztatják. Nem mintha rosszat akarnék neki kívánni, de remélem, otthagyja a barátnője, megint eltűnik (tíz)ezer fontja, és akkor hátha megemberli magát, és visszatér a kezdetekhez. Hogy mi lesz ebből, arra nem kell sokat várni, ugyanis 2008 első félévére várható a negyedik album megjelenése.
