A pozsonyi Air koncert előtt több félelmem is volt. Elsősorban: ha az ember Metallicán meg Rage Against The Machine-on szocializálódik, önhibáján kívül is olyan kép él benne az élő fellépésekről, hogy ott bizony tombolni és dühkiadni kell. Az a koncert pedig, ahol nemhogy ugrálni, de még szöveget üvölteni sem lehet, nagy valószinűséggel előbb-utóbb unott bámészkodássá fajul, ahol a legnagyobb izgalmat az jelenti, hogy a mellettünk álló fickó pont úgy néz ki, mint Evan Dando. Ehhez társultak még kisebb fenntartásaim az elektronikus zenekarok koncertjeivel kapcsolatban, nevezetesen, hogy nem lesz e az egész egy nagy kamu, laptopról tolt parasztvakítás. Mindezek fényében az este nagyon rosszul is elsülhetett volna, de a gyengébb idegzetűek kedvéért elárulom: nem így történt.
Az egyetlen kellemetlen esemény a félórás sorban állás volt a bejutáskor. Már a meghirdetett kezdés előtt két órával hosszú sor kígyózott a bejáratnál, amit a zenekar viszonylagos népszerűsége és a barátságos jegyárak ellenére sem lehetett előre borítékolni, mivel Pozsonyban mostanában szinte minden napra jut valami: pénteken Andy Fletcher lemezlovászkodott, szombaton a Robots In Disguise, vasárnap, ugye az Air, hétfőn a Chemical Brothers, kedden pedig a titkos favorit ír Jape szórakoztat(ott). Ja, keddre még egy Rihanna is jut a telhetetlenebbjének és ez egy alig félmilliós városra soknak tűnik. Ehhez képest a PKO simán megtelt (kb. 2500 ember) Pozsony menő fiataljaival, valószínűleg a szlovák fővárosban élő összes franciával és a közönség legnagyobb részét alkotó jólszituált harmincasokkal. Hja kérem, a nagy sikert arató debüt, a Moon Safari ’98-as, aki akkor volt gimnazista, már rég lediplomázott és ilyen eseményeken találkozgat a régi ismerősökkel.
A koncert egyébként annak volt köszönhető, hogy nyáron lemondták fellépésüket a roppant szimpatikus Pohoda fesztiválon (ha jól emlékszem valami szállítási gondokra hivatkozva) és most jól bepótolták. Igaz most is csúszott a kezdés egy órával, mert JB Dunckel, a billentyűs tökölt valamit a repülőgépével, vagy a repülőgép tökölt vele, már nem tudom, de lényeg a lényeg: kilenckor feljött a színpadra két jól öltözött, jól fésült, zavartan mosolygó, szemlátomást francia - törpe. Merthogy a két úriember igencsak mélynövésű, s mivel nem voltam felkészülve arra, hogy a pár méterrel előttem álló JB alig éri majd el az egymásra pakolt analóg szintik felső billentyűit, ráadásul az ágaskodás közben még furán-fontoskodva is néz, én az első tíz percet végigröhögtem. A Run-ra szedtem össze magam, a mosoly viszont továbbra is ott maradt az arcomon, merthogy a koncert igazán élvezetes volt: a zene, a hangzás, a minimál látvány, egyszerűen minden a helyén volt. Persze, lehetne fanyalogni, hogy valószínűleg rutinból nyomták végig az egészet, és különben is, az egy évtizeddel ezelőtti francia popgeneráció igazán nagyjai most nem Pozsonyban, hanem a világ legmenőbb fesztiváljain játszanak egy óriási piramis tetején, de ez most tényleg felesleges (najó, hogy a basszusgitáros miért tartotta viccesnek, hogy minden szám után robothangon köszönje meg az ovációt, azt én sem tudom). Jó dalokat játszottak jól (a repertoár gerincét a Moon Safari és a Talkie Walkie lemezek dalai adták), a közönség vette a lapot, volt bólogatás, meg kétszer visszatapsolás, és részemről nagy elégedettség. Az Airt mindenkinek meleg szívvel tudom ajánlani egy november végi vasárnap estére.
