Az alábbi két zenekart már tavaly agyonajnározták a legtöbb zenei fórumon, mivel mindketten megjelentettek egy-egy EP-t és köröz még pár nem hivatalos kiadvány is a neten, lemezük hivatalosan azonban csak a közeljövőben jelenik meg, szóval nem késtünk le semmiről.

 
Újonnan Alakult Zenekar úgy fut be, hogy ők X (ide egy popistent helyettesíts) jelenlegi kedvenc zenekara. Újonnan Alakult Zenekart a New York Times lemez nélkül is a legjobb kezdő bandának nevezi. Újonnan Alakult Zenekar kislemezéről ódákat zeng a sajtó. Én letöltöm és kiderül, hogy egy rakás szar. Volt ez már így párszor, szóval emiatt a szigorúan tapasztalatokon alapuló megfigyelés miatt eddig ügyet sem vetettem a Vampire Weekendre, aztán most tettem velük egy próbát. Utálom ha nem igazolódnak be az előítéleteim, de azt kell, hogy mondjam, megérte.

A történet dióhéjban: a négy tag (akik közül a kedvencem Rostam Batmanglij, mert hát mekkora menőség már, ha valakinek benne van a nevében, hogy Batman) a Columbiáról kikerülve alapította meg a bandát, ami new york-i zenekar lévén nem újdonság, NYC nem éppen a proligyerekek ugródeszkája. Az egyetemi hepeningeken játszott bulik után felvették a háromszámos kislemezt, amit felfedezett magának pár blogger, a 2007-es CMJ Music Maratonon pedig már titkos favoritként léptek fel. Leigazolta őket a több mint neves XL kiadó (Dizzee Rascal, M.I.A, White Stripes, Tapes’n’Tapes stb. stb.) és január 29.-én kijön a várva-várt cím nélküli lemez.

Állítólag itt Talking Headset, afrikai dallamokat és Paul Simon Gracelandjét kéne hallani, én ebből legfeljebb csak az elsőt tudom igazolni - Afrikáról valami egészen más él a képzeletemben, a Gracelandet meg nem ismerem (ellentétben a többi magyar bloggal: vagy mindenki hallotta már ezt a lemezt rajtam kívül, vagy mindenki kamuzik a külföldi kritikák alapján). Ami viszont nekem tetszik a zenéjükben, az az, hogy nincs benne semmi harsányság. Kimondottan szolid, visszafogott zene, fülnek és léleknek egyaránt kellemes. Nem írom le, hogy art punk, meg értelmiségi diszkó, mert az arcoskodás és ez az, ami hiányzik a lemezről hál’istennek. Szép, kerek dalok finoman hangszerelve, egyszerűen jó hallgatni. A kedvencem a barokkos M79, amihez az indie-gitár-izé során hosszú idő után nem a diszkógömb csillogása, hanem inkább gyertyafény illik.

Nem lesznek ők az új Franz Ferdinand, de az biztos, hogy minden új zenekar összeszedheti magát, ha fölül akarja múlni ezt a lemezt.

[mp3] One (Blake's Got A New Face)

[mp3] M79

Bár a gitárpop-hisztéria rég kimúlt, Nagy Britannia csak termeli tovább az olyan zenekarokat mint az Enemy vagy a Pigeon Detectives, akiknél beakadt a Libertines, annak is a tehetségtelenebb, Doherty-féle része. Félreértés ne essék, én bírtam a Libertinest, de tudatosítani kéne végre, hogy ott Barat volt az agy, Doherty pedig az arc. Ezt remekül példázza az is, hogy míg a Babyshambles gyakorlatilag egy hallgathatatlan szar, addig a Dirty Pretty Things képes volt néhány szórakoztató dallal előrukkolni. Szóval ez a helyzet a Libertinesszel, meg a klónjaival és így gondolhatja ezt a walesi Los Campesinos! 7, azaz hét darab tagja is, akik úgy álltak elő egy energikus, táncolható lemezzel, hogy annak köze nincs a Kinkshez vagy a Clash-hez. A Ramoneshoz is csak annyi, hogy mind a heten felvették a Campesino! nevet.

Az ő kislemezüket sem hallgattam meg, csak a You! Me! Dancing! c. singlehez volt szerencsém – az a dal tulajdonképpen mindent elmond róluk és a zenéjükről: lehengerlő energia, együtténeklés, harangjáték, hegedű – vidám és ellenállhatatlan az egész. Az album nem hozott sok újat, de gyanítom, hogy nem is mint a pop megújítóit fogjuk ünnepelni őket. Ezzel együtt sem unalmas vagy egysíkú a lemez, van rajta egy csomó szeretnivaló dal, de valószínűleg élőben üt igazán a dolog. Ha akar egy tuti tippet valamelyik magyar koncertszervező, akkor intézze el, hogy a Petőfi lejátssza bármelyik számot a Hold On Now, Youngstersről, majd hirdesse meg a koncertet és tinik már a jegypénztáraknál széttépik egymást.

[mp3] Don’t Tell Me To Do The Maths

[mp3] This Is How You Spell