Jens Lekman kedvence és egyben honfitársa, az El Perro del Mar néven alkotó Sarah Assbring a nagy pop piac bio részlegének terméke, aki az utolsó sorban a legalsó polcon a maga dobozában képviseli a ritkán keresett minőséget. Nem mintha a perifériára kiszorulás, pontosabban az onnan soha ki nem lépés nem lenne részben szándékos vagy eleve elrendelt. Saját bevallása szerint nem túlzottan szereti az élő fellépéseket, mert a lemezeken megteremtett illúziót, külön kis valóságot nagyon nehéz ilyen formában reprodukálni. Bevallottan sokszor hazugságokat mond, csak ne kelljen az emberekkel túlságosan kapcsolatba kerülnie, ráadásul minden templomi látogatás alkalmával rájön arra, hogy sokkal inkább illene egy kórusba, ahová a pop biznisz még nem hatolt be, és így nem kéne például azzal foglalkozni, hogy szép, sovány és trendi legyen, és még az illegális letöltés vagy a cd (mint hanghordozó) halálának kérdése sem venné el a kedvét a zenéléstől.

A neve spanyolul azt jelenti, hogy „tengeri kutya”, ami mögött a történet annyi, hogy a debütáló albumát megelőzően bekövetkezett alkotói válság miatt Spanyolországba utazott fejet kitisztítani meg összeszedni életének darabkáit, aztán az egyik tengerparti séta során egy kutyával találkozott, akinek a jelenléte valahogy meghozta a várva várt ihletet. Innentől kezdve beindult a dolog, és ugyan különböző kiadóknál, de 2005 óta három nagylemeze és egy EP-je jelent meg. Na de nem húzhatom tovább a dolgot, most már muszáj rátérni a lényegre, és bevallani, hogy súlyosan minimalista popról van szó. A minimalizmus abban nyilvánul meg, hogy lényegében egyetlen egy felesleges hang sincs az alig több mint félórás albumokon, és bár nem a dobgép plusz gitár alappal gazdálkodó előadóról van szó, (a zongorától kezdve a trombitán át az oboáig sok minden színesíti a képet) a hangszerek szinte észrevétlenül biztosítanak hátteret Assbring már-már gyermeki, tiszta hangjának. A bájos jelzőt szándékosan nem használom, mivel sosem tudtam vele mit kezdeni, de erős a gyanúm, hogy az ilyesmit jellemeznék így-tévesen. Megkreált aranyosságról és művi cukiságról ugyanis szó sincs, és a könnyű, vagyis inkább súlytalannak tűnő dallamok igenis komolynak értelmezendők, és hát a dalok mozgatórugói, mint pl. a magány, a csalódottság vagy a vágyakozás sem a legkönnyedebb témák.

Legalábbis eddig ezek domináltak, az azonos című album is még a depresszív csilingelés jegyében készült, de a nemrég megjelent, From the Valley to the Stars címűt nem más, mint a boldogság érzése hatja át. Furcsa, de a rajongók pont ebben látják az új anyag eseménytelenségének okát, melyekkel én ugyan nem értek egyet, de az igaz, hogy még az eddiginél is sokkal visszafogottabbra sikerült. A korábban tapasztalható mindent beborító szomorúságot az optimizmus és a halványan vallásos áhítat váltotta fel, ami nem meglepő annak ismeretében, hogy az alapkoncepció a menny volt. Assbringben sok kérdést vetett fel a téma, melyeket aztán egy-egy dalban dolgozott fel. A zongora (You Can't Steal a Gift) és orgona (To Give Love) alapú számok egymást váltogatva megteremtik azt a világot, aminek határai ugyan megegyeznek a szoba határaival, bármelyik hallgató könnyedén beléphet oda. Az említett öröm nyilvánvalóan nem túlcsorduló és tolakodó, és annak bevallása is a lehető legszerényebb módon történik (Happiness Won Me Over). Azt azért el kell ismerni, hogy az egy síkban mozgó, mindenféle cinizmust teljesen levedlő albumon még épp időben jön a klasszikus, 60-as évek csaj banda popját megidéző tempósabb Somebody’s Baby, hogy kicsit kimozdítsa a közepétől egyre erősödő monotóniából.

A cél egy időtálló, kortalan anyag összehozása volt, melynek az eredményessége megkérdőjelezhető, de ha azt vesszük alapul, hogy a 40-50 évvel ezelőtti popzenének ugyanúgy van létjogosultsága, mint bármelyik más éppen aktuális trendnek, akkor talán a ma már megkülönböztető „svéd” jelzővel ellátott (minimál) popnak sem jár le soha a szavatossága.