Durván egy éve voltam értékelhető koncerten, szóval már itt volt az ideje, hogy emlékeztessem magam, milyen az, amikor olyat látok, ami tényleg érdekel. Nem tudom, ki hogy van vele, de hányattatott sorsú magyar zenekedvelőként talán soha nem is fogom megszokni ezt a borzongatóan furcsa érzést. Ennél borzongatóbb nyilván már csak az lenne, ha ilyesmiért nem kéne a szomszédba menni, de amikor egymás után két este is olyanok lépnek fel, akiknek a lemezei szerepeltek a tavalyi top 10-emben, akkor nem nagyon van más választásom. Az utazás és a szállás összesen annyiba kerültek, mint a két nap belépője együtt, de még így is megérte. Nem mintha olcsóbban meg lehetett volna úszni, de valahogy mégsem hagyott nyugodni, hogy mi most két, kb. 1 órás koncertért fizetünk, ha úgy vesszük, dupla árat. Úgyhogy minden egyes cent csak a bosszúságom egy újabb darabkája, mert ugye milyen szép lenne a világ, ha nem 5 órát kéne utazni ilyenekért, hanem mondjuk csak háromnegyedet, és a jegyekkel való szarakodás helyett elég lenne a havi bérlet. A sirám után jöjjön a pozitivitás.
(Először is praktikus tanácsként megemlítendő, hogy ha valaki egynél több napra megy, akkor a szállást érdemes jóval előtte (több mint 1 hónap) lefoglalni az egy szem diákszállón. Itt kb. 16 euro egy éjszaka, és a fesztivál belépő fedezi a tagsági díj árát is, ami egyébként még plusz 4 euro lenne. Aki viszont későn kapcsol, az fáraszthatja magát a vendégházaknak küldött e-mailekkel, de legfőképpen szoronghat, hogy legvégül marad egy méregdrága hotel, illetve legnagyobb valószínűséggel az egyetlen Stadtpark, ami ugyan csinos, de így május elején rettenetesen hideg.)
A Donaufestivalt nem úgy kell elképzelni, mint mondjuk a Szigetet vagy akármelyik másik kisebb fesztivált, igazából semmi ilyesmi jellege nincsen. Ennek egyrészt a kis méret az oka, másrészt az, hogy a koncerteken kívül tulajdonképpen nem történik semmi. Van több, a városban elszórt helyszín, pl. egy templom is, de a lényeg a két terem, a Halle 1-2. A fedett főhelyszínek programjai délután, vagy inkább estefelé kezdődnek, és itt is a töltelékkel indítanak, hogy aztán meglepően későn, este 11-től vagy éjjel 1-től fejezzék be a fő attrakciókkal. Tényleg nem akarom az osztrákok seggét nyalni, de mindig minden kulturált, nagyjából tiszta, praktikus és emberi volt. Érdekes például az is, hogy a bejáratnál nem agyhalott hústornyok álltak, még a táskákat sem nézték meg. Ülőhelyből is elég sok volt, és a két terem közti DJ pultból szóló zene nem ordított, sőt sokszor alig lehetett hallani, így simán lehetett beszélgetni kiabálás nélkül, és a pultosok is értették, mit kérek. Az árak egyébként viszonylag magasak, de a környezettudatosság jegyében a sört olyan pohárba töltötték, amivel újra sorba lehetett állni. Így a szétdobált üveg/pohár hegyek helyett csak elvétve lehetett látni néhányat, a koncertek között pedig takarítottak és még szellőztettek is. Mondjuk nyilván nem ők a májerek, hanem mi vagyunk ennyire bénák, igénytelenek és hanyagok, és ehhez képest tűnik minden olyannak, ahogyan az ember azt jobb esetben elképzeli.
Rajongói szemmel nézve tavaly lefitymáltam az osztrák közönség visszafogottságát, amit tulajdonképpen még mindig fenntartok, de hát hol a fenében lehet még úgy az első sorban állni, hogy a kordonra nyomva ne csináljanak darált húst az emberből, ne ütlegeljék hátulról vagy tapossanak rá. Nem mintha túl sok tapasztalatom lenne, de megelőlegezem nekik azt, hogy sehol máshol. Aztán megint feltűnt, hogy ők aztán tényleg nem viszik túlzásba a rajongást, és mondhatni felnőttként állnak a kérdéshez. Én meg természetesen nem, szóval hogy később legyen mire emlékeznünk, a gyorsléptű holdkórosnak tűnő Angus Andrew-nak meg legyen mit elfelejtenie, harmadszorra már ráköszöntünk. Csak egy gyors "hi"-t meg a frenetikusan egyedi „you’re great, can’t wait to see you” szerelmi vallomást tudtam kinyögni, amire a „can’t wait to fly you!” volt a válasz. Az elszállásig azért volt még pár óra sajnos, addig is a tölteléken nyammogtunk.
Megnéztük a két québec-i nő alkotta Mankind zaj duót, amit én már csak nagy jóindulattal neveznék zenének. Amikor már végre úgy tűnt, hogy jön valami dallamszerűség, vagy valami kis kapaszkodó, akkor persze azzal a lendülettel abba is maradt. Egy inkább a zenés performance kategóriába sorolható produkciótól nyilván nem nagyon lehet többet várni, csak hát fogalmam sem volt, mit fogok látni, mert a szerény némettudásom miatt a leírásból csak a feminischét fogtam fel. Kísérteties színpadkép alapú zajongásról/idegtépésről van szó, a huhogás, sikítás és torzítás noise klisék mellett az egyikük pl. egy epilátort is megénekeltetett, a másikuk meg a különböző hangok kiadása közben elkezdett vetkőzni. Csak a vörös fehérneműig plusz harisnyáig jutott, a teremben mégis érezhetően megnőtt az emberek száma, amikor a háttérre vetítő kamerát elkezdte letolni a bugyija irányában. Hát nem láttam még ilyet, de valahogy így tudnám elképzelni az experimentális soft pornót. Nem történt semmi fölöslegesen ízléstelen, inkább csak furcsa volt, na meg elnézve a többi napon készült fotókat, a pucér performance-ek közül talán még ez volt a legszolidabb. Közben valami történetet meséltek meg kérdéseket tettek fel, lejöttek a közönség közé, aztán néhány soronként nyelvet váltottak, spanyolról angolra, majd németről franciára. Kiderült, hogy ők sem beszélik az összes nyelvet, úgyhogy a jelentés helyett nyilván a hatás volt a lényeg, bár nem tudom, az mi is akart lenni, annyi biztos, én a megváltást jelentő végben bíztam. Amúgy érdekességnek nem volt rossz, bár végigállni teljesen fölösleges volt, nyugodtan leülhettünk volna a hátsó mini lelátóra már a legelején.
Utána meghallgattuk, jobban mondva végigálltuk a Melvins-t, amit én bevallom, soha az életben nem hallgattam, inkább csak nagyjából tudtam, mire számítsak. A végére tulajdonképpen sikerült ráhangolódni, de a sok álldogálástól meggyötört derekam a vontatottabb sztónerkedésnél elkezdett méginkább fájni, ennek tetejében ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy most elvileg Cat Power lenne, ha nem mondja le. Na de a nagy elmélkedés közben alkalmam nyílt jobban szemügyrevenni a közönséget, és feltűnt, hogy meglepően sok az idősebb látogató, a tinédzserkorosztály meg egyszerűen nem képviseltette magát. Aztán a lassú kínzás után a gyors darálás már sokkal szimpatikusabb volt, és amellett hogy elterelte a figyelmemet arról, hogy már alig bírok állni, kezdtem sejteni, hogy mi lehet a Melvins vonzereje.
Ezek után még várni kellett valamennyit, de akkor legalább már elérhető közelségbe került a Liars, így nem mentünk át megnézni a Fuckheadet, amit már kicsit bánok a képeket nézegetve. Így mindenesetre elfoglalhattuk a helyünket az első sorban, és néztük, ahogyan az indie-t kedvelő informatikusnak kinéző, mindenes Aaron Hemphill pakolászik. Aztán nem sokat tököltek, és gyorsan felülmúlták azt, amit vártam. Később kiderült, hogy mindketten azon agyaltunk, vajon Andrew csúcsos sapkás bambaságból elegánsan őrült madárijesztővé változása mégis hogyan mehet végbe. Felsoroltuk a létező összes drogot, aztán én arra jutottam, hogy végül is tök mindegy, mit szed, szúr vagy szív fel, az interjúkban kihangsúlyozott lazaság nem egyenlő a beleszarással. Leginkább a tavalyi albumról játszottak, arról egyértelműen a Plaster Casts of Everything szólt a legnagyobbat, de a Drum’s Not Dead sztárjai, a Let’s Not Wrestle Mt. Heart Attack és a Drum and the Uncomfortable Can is tisztességesen levitték a hajamat. Miközben a háttérben Hemphill és Gross a dobok szétverésével voltak elfoglalva, Andrew végigmasírozta a színpadot, közben pedig bemutatta, hogyha létezne sámán aerobic, akkor az kétségkívül így nézne ki. Abban a kb. 1 órában benne volt minden, amiért a Liars-t szeretni lehet, legyen az az agyvelőt átrendező pszichedelikus hangrobaj vagy az őrült lüktetés, ráadásul mindez befogadható, faszoskodástól mentes formában. Szóval aki megállta headbangelés és légdobolás nélkül, az nyilván túl mélyre dugta a bejáratnál ingyen elvihető füldugókat. Az meg már tényleg csak pluszpont, hogy a viszonylagos rövidség és slágerparádé ellenére sem éreztem azt a bizonyos rossz szájízt hagyó hakni jelleget, köszönhető ez pl. a kifejezetten szimpatikus összekötő szövegeknek is. Kifelé még egy rádiótól próbáltak valami értelmes beszámolót kicsikarni belőlünk, de nem nagyon jött össze nekik. Bár ki tudja, lehet, hogy a hülye röhögésünk is elég érzékletes volt.
A másnap esti programig sétáltunk egyet a városkában, ami tényleg nagyon szép, de a május 1-je miatt az amúgy is minimális történés nagyjából a nullára csökkent. Engem ez mondjuk nem zavart, legalább nyugodtan lehetett szemlélődni. Az ünnepnap miatt az egyedüli nyitva tartó bolt a pályaudvaron volt, persze jó drágán, de az árban foglalt viszont átaludt reggeli után az éhhalál küszöbén nem nagyon volt alternatíva. Estig fetrengés, aztán nagy tapasztaltan már csak jóval később indultunk.
Fogalmam sem volt, milyen a Planningtorock, meg hogy egyáltalán ki(k) az(ok), de teljesen kellemes meglepetés ért. Az egyszemélyes projekt valahogy úgy hangzik, mintha a Moloko vagyis inkább Róisín Murphy megunta volna a népszerűséget, és átváltott volna absztraktba. A különböző tört ütemekre zaklatottan soulosan/funkosan ráéneklő Janine Rostron jól hozta a skizofrén űrlény szerepét, és a Mankindtól eltérően itt maga a zene ugyanolyan fontos volt, mint a látvány. A háttérben óriáskivetítőn mentek a videóklipszerű lassított felvételek, amik egyszerűen odaszögezték a tekintetet, valahogy mégis egységet alkotott a hangzás és a látvány kettős. Az album utólag meghallgatva kicsit csalódás, valahogy nem igazán jön át az a Knife-ot megidéző, nyugtalanító, mégis megtáncoltató lendület. Volt már Pesten nem is olyan rég, úgyhogy ha megint erre vetődne, én biztosan megnézném még egyszer, mert ő egyértelműen élőben az igazi.
Nagy hiányosság, de sosem tudtam megbirkózni a Xiu Xiu-val, így abban reménykedtem, talán majd koncert közben megvilágosodom. Kis technikai malőr már az első szám után, aztán helyrerázódnak, én meg kezde(né)k ráhangolódni, de a megvilágosodás csak nem jön. Biztos az én hibám, talán a felületes ismeretség az oka, de a kép nem akart összeállni.
Nem is vártuk meg a végét, hanem inkább elmentünk helyezkedni a Phosphorescentre. Abból kiindulva, hogy egy kezemen meg tudtam számolni, hány ember ismeri, vagy szereti itthon, sosem gondoltam volna, hogy először fogom azt látni, hogy nyomakodás megy az első néhány sorért. A visszhang miatt a bevezető szövegből alig lehetett valamit érteni, de annyit kibogarásztunk belőle, hogy régóta vannak úton, és elkapta őket valami nyavalya. Nem tudom, hogy emiatt, vagy egyébként is szólóban lépett volna fel, én mindenesetre örültem az egyszemélyes felállásnak. Mert hát hiába a sokszori zenekaros megszólalás, a dalokat mégis csak ő maga és a rekedtesen meleg hangja uralja. És ha már a személyénél tartunk, akkor most mondhatnám, hogy Houck-nak ilyen meg olyan kisugárzása van, de inkább gyarló módon bevallom, hogy egyszerűen jó ránézni, ráadásul egy kifejezetten rokonszenves figuráról van szó. A belőle áradó nyugodtság gyorsan átragadt rám, és elnézve az arcokat, nem én voltam az egyetlen, aki csodálva szemlélte, mi is történik. Úgyhogy miközben erősen küzdöttem a torkomat szorító gombócokkal, a bárgyú mosoly csak nem akart lefagyni az arcomról. Leginkább a Pride számait meg néhány régebbi kedvencet játszott, igazából nem nagyon van mit részletezni, egyszerűen szép volt. Ezek után pedig csak annyi maradt hátra, hogy odamenjünk kezet rázni vele, és azon már meg sem lepődtem, hogy ezzel a tervünkkel kivételesen nem voltunk egyedül.
