Biztos egyik zenebuzi számára sem ismeretlen az a helyzet, mikor találkozik egy zenei színtérrel, amit illik ismerni, de idő/energia/egyéb hiányában képtelen belefogni a feltérképezésébe. Ilyenkor tehet jó szolgálatot egy válogatás, aminek segítségével már viszonylag megalapozottan mondhatunk ítéletet a ’70-es évekbeli thai pop, vagy a perui garázsrock szcéna felett. A VA (Various Artists) sorozatban ilyen és ehhez hasonló fontos, érdekes és/vagy jó válogatáslemezeket fogok bemutatni, és kezdeném az egyik legelvetemülttebbel, a ’70-es évek végi no wave-t dokumentáló No New Yorkkal, amiből megtudhatjuk, hogy a HEALTH zenéje kábé annyira eredeti, mint mondjuk a Trousersé.

A punk felbecsülhetetlen hozadéka az volt, hogy lerángatta a zenét a fellegekből és meghozta az attitűdbeli váltást, azaz hogy nem csak az csinálhat zenét, aki gazdag, jól játszik a hangszerén és szép, hanem akár te is, ráadásul úgy, hogy nem kell tisztelned a sok faszságot, amit belédneveltek; ha akarod, leköpheted a Rolling Stonest is, még a szar is le van szarva stb. Ehhez képest a Ramones és a Sex Pistols még nagy jóindulattal sem nevezhető a zenei innováció zászlóshajójának, így amikor a New York-i művészeti főiskolások elkezdtek azon gonodlkodni, hogy mi lehetne még a punknál is radikálisabb, megcsinálták a látszólag teljesen evidenst: lebontották a rock’n’rollt. A post punk és annak leágazásai tényleg új utakat tapostak ki a rockzenében, kísérletezésük pedig könnyűzenei szempontból a legjelentősebbé tette korukat a 60-as évek aranykora óta.

(Tény, hogy nem ők voltak az elsők akik ilyesmivel próbálkoztak: a méltatlanul alulreprezentált Can és a német krautrock már a ’70-es évek elején egészen meghökkentő dolgokat produkált, de mivel volt akkora pechük, hogy nem Angliában vagy Amerikában kezdtek, sokáig mellőzve voltak.)

Ennek a forradalmi vonulatnak volt az egyik mellékszála a szinte kizárólag New York-ra korlátozódó no wave. Nevét az éppen hódító útjára induló nu wave kifordításával kapta, magát a zenét pedig valami egészen szélsőséges hangzavar jellemezte: hangos, agyontorzított gitárok, funkos, sőt olykor diszkós ritmusok, free jazz-es improvizációk, szokatlan, disszonáns hangzás és az énekesek neurotikus kiabálása voltak a fő összetevők. A no wave volt az akkor leginkább egy fortyogó üstre emlékeztető New York rotyogása, hogy egy ilyen életszerű képpel fejezzem ki magam.

Ennek az izgalmas színtérnek a bemutatására vállalkozott Brian Eno 1978-ban, mikor néhány megtekintett klubkoncert hatására megkereste az Island kiadót, hogy csináljanak egy válogatást a fiatal zenekarok propagálására.

(Ide most kéne egy ’Illik tudni’ képkeret, mint a tankönyvekben, arról , hogy Brian Eno ott van a ’Poptörténet legfontosabb alakjai Top 3’-ban, aki amellett, hogy tagja volt a glam pop atyaúristen Roxy Musicnak, megalapította és megideologizálta az ambientet, a David Byrne-nel közösen készített My Life in The Bush Of Ghosts c. lemezzel lefektette a hangmintákra épülő zene alapjait, és producerként olyan zenekaroknak és előadóknak segített összehozni pályafutásuk legjobb lemezeit, mint a U2 vagy David Bowie. Persze áldozott a gonosznak is: ő komponálta a Microsoft Soundot és most az új Coldplay lemezen dolgozik, de neki talán még azt is megbocsátanánk, ha trance-szel próbálkozna.)

Kezdetben tíz zenekart kért fel a közreműködésre, majd a szám négyre redukálódott és csak a Contortions, a Teenage Jesus and The Jerks, a Mars és a DNA kerültek fel a lemezre négy-négy számmal. A hagyományos dalformát, és a megszokott szempontokat még véletlenül se keressük itt, dallamokat még nyomokban sem találunk és a paranoid, nihilista hangulat sem éppen felhasználóbarát. A magam részéről úgy vagyok ezekkel a zenékkel, hogy érdekes kordokumentumoknak tartom és meg is tudom hallgatni őket, de hogy valaki ezt kimondottan szeresse és rajongjon érte, azt  azért nehezen tudom megérteni.

Az viszont kétségtelen, hogy a no wave nagy hatással volt a pop későbbi fejlődésére: ebből a szcénából indult a Sonic Youth és az egész noise mozgalom (Thurston Moore idén egy könyvet is kiadott a no wave-ről), továbbá sokat merített innen a picit később kibontakozó indusztriál hullám és például a DNA egyik számának címéből kölcsönözte nevét a melankolikus noise pop-rockban utazó Blonde Redhead is. 

[mp3] Contortions - Flip Your Face

[mp3] DNA - Not Moving

Akit pedig jobban érdekel a téma, szerezze be Simon Reynolds Rip It Up And Start Again c. könyvét vagy nézze meg  Scott Cary 2004-es, Kill Your Idols c. dokumentumfilmjét.