Nekem mindig is tetszett JoJo Too Little Too Late c. száma, és nem "a mainstream az új underground" meg hasonló baromságok miatt. Egyszerűen csak az a gyanúm, hogy valahol legbelül még mindig nem sikerült letennem arról, hogy egyszer még belőlem is lehet kertvárosi tinédzser Amerikában. Jó, mondjuk nem ilyen Ken Park féle, de ettől függetlenül esküszöm, hogy a bevezetés teljes mértékben iróniamentes.
A sztori szinte klisé: a megbízhatatlan és hűtlen fiú próbálja visszakönyörögni/dumálni magát a lányhoz, aki meg ugye a sok szenvedés után már nem hagyja. A dal pedig minden bizonnyal egy laboratóriumra emlékeztető stúdióban készült a hangszerek konzerv hangmintáival, persze dallamos, fülbemászó, és - a végén hallható kötelező jellegű skálázást leszámítva - én tényleg szeretem.
Azért erről és csak emiatt még nem írnék bejegyzést, de ebből készült egy feldolgozás nagyjából egy éve, akkor meg is hallgattam, de igazán csak most esett le, hogy mennyire jól sikerült.
A szerzője Daniel Rossen, aki amúgy a Grizzly Bear és a kicsit kevésbé ismert, de attól még hasonlóan nagyszerű Department of Eagles tagja. Ezzel az akusztikus gitáros, kicsit zongorás coverrel Ed Droste-t lepte meg a születésnapján. A végeredmény negyed annyira sem melodramatikus és tartósítószer ízű, mint az eredeti; kapott mélységet, jobban mondva magasságot, amit már azok a 2:34 után hallható pár másodperces, szóval tényleg rövidke, de mégis jelentős billentyű leütések is bizonyítanak. Két hallgatás után addiktív.
