New Kids On The Blog

Nekem mindig is tetszett JoJo Too Little Too Late c. száma, és nem "a mainstream az új underground" meg hasonló baromságok miatt. Egyszerűen csak az a gyanúm, hogy valahol legbelül még mindig nem sikerült letennem arról, hogy egyszer még belőlem is lehet kertvárosi tinédzser Amerikában. Jó, mondjuk nem ilyen Ken Park féle, de ettől függetlenül esküszöm, hogy a bevezetés teljes mértékben iróniamentes.

A sztori szinte klisé: a megbízhatatlan és hűtlen fiú próbálja visszakönyörögni/dumálni magát a lányhoz, aki meg ugye a sok szenvedés után már nem hagyja. A dal pedig minden bizonnyal egy laboratóriumra emlékeztető stúdióban készült a hangszerek konzerv hangmintáival, persze dallamos, fülbemászó, és - a végén hallható kötelező jellegű skálázást leszámítva - én tényleg szeretem.

Azért erről és csak emiatt még nem írnék bejegyzést, de ebből készült egy feldolgozás nagyjából egy éve, akkor meg is hallgattam, de igazán csak most esett le, hogy mennyire jól sikerült.

A fúziós műfajokkal az a baj, hogy általában az előadók túl tudatosan akarják keverni a stílusokat, így legtöbbször még jó esetben is esetleges és széteső lesz az eredmény – ha meg nincs ekkora mázlink, olyan, emberiesség elleni bűncselekményekkel felérő borzalmak szabadulnak ránk mint amilyen pár éve a nu metal volt. Többek közt ezért nem foglalkoztam a Why? márciusban megjelent, Alopecia című nagylemezével, mert az, hogy valaki hip hipot, indie rockot, meg folkot keverjen, ráadásul úgy, hogy másfél szám meghallgatása után ne töröljem végleg a gépemről, minimum elképzelhetetlennek tűnt számomra. Plusz szerintem a zenekarnév is iszonyatosan béna, meg még a borító sem tetszett, szóval csak egyre gyűltek a fekete pontok a nevük mellett.

Mark E. Smith és zenekara, a Fall nem egyszerű eset. Eleve küszködve vágtam neki az életműnek, mivel 30 év alatt kiadtak vagy 30 nagylemezt – ilyenkor ugye az ember nem tudja hol fogjon hozzá, satöbbi satöbbi, plusz maga a zene sem éppen habkönnyű tingli-tangli. Smith érthetetlen krákogással és motyogással előadott agymenése általában valami húzós, legtöbbször sokáig ismétlődő post punk alappal van megtámogatva, amit sokak gyomra nem vesz be, anyukám sem szereti például.

Jelezvén, hogy élünk vagy mi, itt a No Age Eraser klipje. Jó dal, jó videó, úgyhogy további indoklást nem is igényel.

Remélem azt már senkinek nem kell elmagyarázni, hogy a diszkó indulásakor és hőskorában volt olyan előremutató, mint bármelyik más kanonizált műfaj, de ha valakinek még mindig a Szombat esti láz ugrik be róla, az most nagyon figyeljen.

Biztos egyik zenebuzi számára sem ismeretlen az a helyzet, mikor találkozik egy zenei színtérrel, amit illik ismerni, de idő/energia/egyéb hiányában képtelen belefogni a feltérképezésébe. Ilyenkor tehet jó szolgálatot egy válogatás, aminek segítségével már viszonylag megalapozottan mondhatunk ítéletet a ’70-es évekbeli thai pop, vagy a perui garázsrock szcéna felett. A VA (Various Artists) sorozatban ilyen és ehhez hasonló fontos, érdekes és/vagy jó válogatáslemezeket fogok bemutatni, és kezdeném az egyik legelvetemülttebbel, a ’70-es évek végi no wave-t dokumentáló No New Yorkkal, amiből megtudhatjuk, hogy a HEALTH zenéje kábé annyira eredeti, mint mondjuk a Trousersé.