Ha most idelinkelném a Last.fm profilomat, az utóbbi időben általam gyakran hallgatott zenekarok listája alapján akár 2003-at is írhatnánk. Mostanában jelentet meg ugyanis új lemezt a kétezres évek legelejének titkos és kevésbé titkos favoritjai közül jópár, pl. a Dirtbombs, Adam Green, a Clinic és a The Kills. Mivel a többségük nem hogy nem okoz csalódást, de kimondottan erős anyaggal rukkolt elő, érdemes velük foglalkozni. A Kills-szel kezdjük.
Gyorsan letudnám a sztorizást: a lány amerikai, a csávó angol, találkoztak, kazettákat küldözgettek egymásnak, majd bandát alapítottak, kiadtak két lemezt, közben meg a fickó szakított Kate Moss nevű barátnőjével. És most következzék a lényeg.
Ebben a zenekarban az a jó, (vigyázat, közhely következik!) hogy úgy emlékeztetnek egy csomó mindenre, hogy közben eredetiek bírnak maradni. Itt van például az énekes csaj, VV (Alison Mosshart), aki a rockénekesnőkkel kapcsolatban szinte minden egyes esetben előrángatott két anyakirálynő, Patti Smith és Debbie Harry legjobb tulajdonságait ötvözi magában. Egyszerre játssza a robbanékány punkistennőt és a jéghideg new wave dívát, és ezt a két szerepet a mostani, Midnight Boom c. lemezre sikerült tökéletesen elegyíteni, ahogy a másik tag, a Hotel művésznevű Jamie Hince is most érte el dalszerzői pályafutásának csúcsát, egyszóval ezen a lemezen minden egyben van.
A Kills-szel ugyanis eddig az volt a bajom, hogy bár kétségkívül meg volt bennük a potenciál, hogy kurvajó dalokat írjanak és egy Yeah Yeah Yeahs-hez hasonló igazán dögös zenekarrá váljanak, a korábbi, főként a Velvet Underground, PJ Harvey és különböző post punk bandák által ihletett lemezeikről mindig hiányzott nekem valami. Megvolt már a mocskos, bluesos gitár akkor is, meg a minimál hangszerelés, meg Hotel VV karizmatikus előadásmódját remekül kiegészítő, leginkább Bowiet és Lou Reedet idéző dünnyögése, de hiányoztak a jól megírt, egyszerű ám hatásos számok. Mindig vártam, hogy na, majd most, igen most, de aztán nem jött semmi és kicsit csalódottan fejeztem be az eddig legjobbnak tartott No Wow-t is.
De nem úgy a Midnight Boom! Ez a lemez slágeres, ellenállhatatlan és cool. Már a korábban kiadott kislemezek, a kísérteties U.R.A Fever és a diszkós Cheap And Cheerful sokat sejtettek és hát sikerült is megfelelni az elvárásoknak. Az átlagosan három perces dalok tele vannak ötlettel és élettel, és a hangszerelés is ügyes: bár a számok alapja mindig a gitár+ének+dobgép, nincs hatásvadász gitárgerjesztés, vagy primitív csörömpölés, csak jól elhelyezett, túlzásba nem vitt zajok és puttyogások. A színvonal egyenletesen magas és a változatosság is biztosítva van. Kapunk bájos noise popot (Last Day Of Magic), csajpunkot (Hook And Line), Fall-utalást (Alphabet Pony) és akkor még a kedvencemről, az energikus Tape Songról nem is beszéltem. Egyszóval erős anyag, na, mindenki szerezzen magának egy jó napot és hallgassa meg.
