Annak ellenére, hogy a hivatalos oldaluk csak most éledezik (a nyitóoldalon egyelőre csak egy gyanúsan nem eperlekvárral összekent, szétvert(nek tűnő) fej látható), a teljesen up-to-date myspace-es oldaluk alapján már viszonylag régóta lehetett tudni, hogy az Animal Collective július 29-én tiszteletét teszi Bécsben. Ismeretségünk nem régi, nagyjából egy éves, de számomra tipikusan szerelem volt első hallásra. Akármennyire gyerekes kijelenteni, az egy év alatt feltornázták magukat a négy kedvenc bandám közé, és tekintve, hogy a körülbelül hét éves fennállásuk óta először látogattak el Bécsbe, arra gondoltam, hogy csak egy atomvillanás akadályozhat meg abban, hogy megnézzem őket. Ez volt a második olyan koncert az életemben, amire egyedül kellett mennem, úgyhogy kicsit tartottam az egésztől. Főleg azért, mert talán mindenkiben ott van a vágy, hogy az élményt megoszthassa valakivel, pontosabban olyannal, aki hozzá hasonlóan legalább annyira értékeli, hogy előtte őrül meg négy, (illetve most csak három) fiatalember. Nos ilyenből nem nagyon akadt egy sem, citromba harapott fejeket meg különösen utálok magam körül látni, úgyhogy egyszemélyes akció volt, és mint végül kiderült, magammal „megbeszélni” a történteket is bőven elég volt.
Az előzenekarnak (A Thousand Fuegos) myspace-en körülbelül 400 barátja volt, úgyhogy azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, egy nemzetközi viszonylatban teljesen ismeretlen osztrák bandáról van szó. Az ott meghallgatható dalok alapján egy egyszemélyes, gitározgatós, nyugis produkcióra számítottam. Még gyanakodtam is, hogy esetleg elmarad a koncertjük, mert a színpad tele volt zsúfolva hangszerrel, amiből arra következtettem, hogy rögtön Animalék kezdenek. Aztán jött a meglepetés, hogy szó se lesz itt nyugis prüncögésről, ugyanis egy öttagú folkos őrületet kaptam, dobbal, tangóharmonikával, szintivel. Stílusukban természetesen emlékeztetettek az Animal Collective-re: ők is együtténekléssel meg ordításokkal kísért folk pop-ot játszanak. És még milyen jól! Később két tag elmesélte, hogy az „együttes” valóban egyszemélyes, csak élőben duzzasztják fel az egyet ötre, hogy még nagyobb legyen az elborulás. Sok minden más mellett, azt is megtudtam, hogy a bécsi fiataloknak remek ízlése van. Egyedüli negatívumként azt említhetném, hogy a folyamatos koncert dömping egy kicsit elkényeztette őket, és talán csak a Sonic Youth koncert említése közben láttam szemeket felcsillanni.
A nagyjából háromnegyed órát játszó banda után egy kis átszerelés következett (értsd: körülbelül negyed annyi hangszerre redukálás és a színpad egyik felébe beállás), majd jött a lényeg. Az együttesnek egyébként idén szeptemberben fog megjelenni a nyolcadik, Strawberry Jam című stúdiólemeze, de népszerűségüket tekintve ők is abba a kategória tartoznak, hogy már hónapokkal a hivatalos megjelenés előtt illik kiszivárognia az albumnak. Most is így történt: július elején először részletekben, majd teljesen megtalálható volt az interneten. A lemezkritikát egy későbbi postra hagyva most legyen annyi elég, hogy nálam egyelőre az év albuma. Ezért sok más rajongóhoz hasonlóan kezdetben én is abban reménykedtem, hogy minél több dalt fognak róla játszani. Néhány blogban viszont azt lehetett olvasni, hogy mióta kiszivárgott az új lemez, a régi számok mellett szinte csak kiadatlan, és valószínűleg csak a kilencedik nagylemezre felkerülő, teljesen friss számokat adnak elő, úgyhogy gyorsan próbáltam is feladni a reményt, hogy bármit is hallani fogok az új albumról. Jól is tettem, ugyanis valóban csak egy dalt adtak elő (Chores), és hát fele annyira sem volt katartikus élmény, mint a stúdióverzió hallgatása.
Sokat hallottam már a halvérű osztrákokról, de a saját szememmel akartam őket akcióban látni. Talán David Attenborough is csinálhatna egy természetfilmet a koncertes szokásaikról. És hogy mit csinálnak? Nos, semmit. A kapunyitás után 20 perccel minden nehézség nélkül, tisztességes fanatikus módjára be tudtam állni az első sorba, nem volt se lökdösődés, se sörrel leöntés, pedig a terem teljesen megtelt emberekkel. Régebbi dalokkal kezdtek, majd felváltva jöttek a teljesen új, és a korábbi darabok, aztán a vége felé elsütötték az előbb említett Chorest, majd a legvégén jól ismert dalokkal zártak. A színpad nem állt másból, mint egy nagy asztalból, ami az én pozíciómból nézve mindenkit megfelezett, kivéve a baloldalon álló tagot, aki a fején lámpát visel, állítólag azért, hogy lássa a mixelő szerkentyűjét, bár szerintem inkább csak azért, mert a védjegyévé vált fényforrás baromira menő. Plusz volt még két dob, és szintik. A néha begyógyszerezéstől rohamokra emlékeztető rángásoktól eltekintve, nem nagyon mozogtak a színpadon, de tőlük valószínűleg senki nem is várja el a Michael Jackson féle színpadra becsúszást, főleg nem az európai turné utolsó állomásán. Már az új albumon is érezhető volt, hogy az egyébként mindig is jelenlévő elektronika mostanra kicsit háttérbe szorította a gitár hangzást, így nem volt meglepetés, hogy gitár nélkül nyomták végig az egész koncertet. Az együttesre különben jellemző a folytonos kísérletezés és improvizáció. Annyira eltorzulnak a dalok, hogy sokszor csak egy ismerős hangfoszlányból vagy szótöredékből jön rá az ember, hogy épp a kedvenc számát hallja, hiába ismeri és tudja az egyébként sokszor összefüggéstelennek tűnő, szabad asszociációra emlékeztető szövegeket, melyek az Avey Tare művésznevű főénekes fejében születnek meg. Úgyhogy ha valaki slágerparádéra, még ha csak olyan Animal Collective félére is számít, az rosszul teszi. Viszont ha minderről lemond, kaphat egy bő másfél órás, szinte egybefolyó de mégis változatos többnyire pszichedelikusként emlegetett elszállást, néhol szívszorongatással (Loch Raven), néhol instant endorfin adaggal. Ha ki kéne emelni egy csúcspontot, az nálam mindenképpen az egyelőre nem hivatalos, Little Girl (I Don’t Need) néven futó dal lenne, ami az előbb említett két tulajdonságot remekül ötvözi.
Ha valaki türelmes, vagy csak hozzám hasonlóan teljesen tanácstalan volt, hogy mit csináljon az első metró indulásáig, és a kijárat környékén téblábolt, az összefuthatott velük a koncert után nem sokkal. A szokásos kézfogás és gratuláció megtörtént, és becsúszott egy már-már nevetségesen közhely ízű, mindenesetre igaz tény, hogy az egyik, a lámpácskát fején viselő Geologist nevű tag magyar származású. Ha másra nem is, talán arra jó, hogy legalább az egyikük tudja, a világon vagyunk. Kiderült, hogy a negyedik Animal (Deakin) turné közben besokallt, és szépen hazament pihenni, de ők ezt egyáltalán nem bánják, csak egyelőre nem nagyon jöttek rá, hogyan adják elő az új dalokat nélküle, tehát valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy egy ideje hanyagolták a Jam dalok játszását. Főleg a lemezekről esett szó, de megvitattuk a kiszivárgást is, előkerült még néhány ehhez kapcsolódó téma, aztán sajnos, illetve az ő szerencséjére már nem maradt idő a további ömlengésemre, pedig lett volna még mit mondanom a látszólag hulla fáradt, de rendkívül készséges és kedves állatkáknak. További érdekesség, hogy az együttes tagja az alapjáratban a fődobos szerepét betöltő Panda Bear is, akinek idén jelent meg a harmadik, Person Pitch című szólólemeze, ami eddig az egyetlen olyan idei album, ami nálam esélyes letaszítani a Strawberry Jam-et az első helyről. Úgyhogy azt hiszem, ritkán summázhat valaki úgy a nap végén, hogy egy este kapott egy szinte tökéletes
