Deer Tick, igazi nevén John McCauley egy amerikai srác, akinek első, War Elephant című nagylemeze idén szeptemberben jelent meg a New Weird America szcéna egyik legismertebb énekesnőjének, Jana Hunter kiadójánál. Előtte viszont két éven át folyamatosan koncertezett bárokban és kisebb-nagyobb fesztiválokon, ahol az otthon felvett demóit terjesztette. Fő stílusa leginkább az alternatív country, amelyből az előbbi komponens tulajdonképpen semmitmondóan, az utóbbi pedig elsőre talán rémisztően hangzik, a kettő együtt pedig végképp okot adhat egy kis fejvakarásra.
Maradjunk annyiban, hogy a country-ra jellemző hangszerek keverednek az elektromos gitárral, basszusgitárral, itt-ott megjelennek a pattogósabb dallamok, hangulatában viszont komorabb, mint a sima country, és nem is valami cowboykalapos bugris ontja magából a nyálas dalokat. Erre az egészre azért még rákerül egy réteg singer-songwriterség, a díszítés meg mondjuk egy csipet folk.
Meg kell említeni, hogy McCauley 21 éves, ami sem a hangján, sem a dalszövegeken nem érződik: fiatal kora ellenére erős, rekedtes hangja van, a szövegek tele vannak szellemes és ötletes sorokkal, kifejezetten értelmesek, és talán bölcsebbek is, mint azt várnánk egy ilyen korú énekestől. Ugyanis a lemezre egy jóval idősebb ember kiábrándultság érzése jellemző, szerelemből és úgy általában mindenből. Úgyhogy a dalokat hallgatva nekem sokszor egy olyan kép ugrott be, hogy McCauley legyint egyet, aztán pedig hátat fordít ennek a szar világnak. Persze csak miután megénekelte bánatát. Azért mielőtt még valaki a bendzsójába dőlne a nagy szomorúságtól, elárulom, hogy az albumon található néhány optimistább és felszabadultabb hangulatú szám is, melyek éppen jókor bukkannak fel, és egy kicsit felhígítják a tömény keserűséget és cinizmust. Az albumot lezáró „What Kind of Fool am I?” című melodramatikus feldolgozást pedig én valamiféle öniróniaként tudom csak értelmezni, ami bizonyaték arra, hogy McCauley szarkazmusa elől még saját maga sem menekül.
A kiadói leírás szerint Deer Tick nem az az előadó, akinek a lemezét bulikban fogjuk viszonthallani, és azt sem nagyon hiszem, hogy még a leginkább slágergyanús „Art Isn’t Real (City of Sin)” szerepelni fog bármelyik toplistán vagy playlisten. Továbbá a YouTube-on rákeresve sem kaptam túl sok releváns találatot. Tehát nem igazán fenyeget az a veszély, hogy mindenhol ő fog felbukkanni, viszont érdemes meghallgatni ezt a lemezt, és azt is, mit tud nekünk McCauley mondani erről a szar világról, még akkor is, ha már hallottuk mind, csakhogy nem tőle.
Art Isn't Real (City of Sin) (akusztikus, élő verzió)
[mp3] These Old Shoes
[mp3] Not So Dense
