A könnyűzene sosem volt híján megalomán álmodozóknak, akik óriási, lenyűgöző vízióikat próbálták lemezre vinni – a vicc azonban az, hogy ez nem mindig sült el rosszul. Brian Wilson például nem egy kispályás projektbe kezdett, amikor úgy döntött, a fiatalság esszenciáját önti zenei formába SMiLE c. zseniális művén. Vagy vegyük napjaink egyik legszerethetőbb dalnokát, Sufjan Stevenst, aki állítólag már fiatalkorában azzal kísérletezett, hogy lemezt csinál a Naprendszer bolygóiról, vagy a 12 apostolról. Most meg ugye az USA összes tagállamáról szeretne készíteni egy albumot. Ehhez képest nem is tűnik olyan elvetemült vállalkozásnak, hogy valaki kiadjon egy háromlemezes művet 69 szerelmes dallal.

Pláne, hogy a Magnetic Fields agya, Stephin Merritt eredetileg 100 számot tervezett, de aztán rájött, hogy ez túl sok időt venne igénybe, így maradt a szimbolikus jelentésű 69-nél. Van némi önellentmondás a forma és a téma között, hatalmas konceptműveket ugyanis általában valami bizarr, szürreális történet vagy súlyos társadalmi és morális mondanivalók köré szoktak felhúzni, ehhez képest itt van nekünk ez a kismilliószor elcsépelt szerelem-dolog 69 dalba töltve – a megzavarodott hallgató pedig arra gyanakszik, hogy itt bizony valaki szórakozik vele. A dalok azonban egyből elűzték a gyanakvásomat, már az első, Absolutely Cuckoo c. másfélperces tüneménynél fellélegeztem.

[mp3] Absolutely Cuckoo

Könnyed játékosság jellemzi, nincs itt semmiféle emelkedettség vagy szentimentalizmus, ami a szerelmes dalok leggyakoribb hibája. Valószínűleg azért sikerült kikerülni ezeket az örök csapdákat, mert a lemez nem is a szerelemről, hanem sokkal inkább a szerelmes dalról, mint olyanról szól. Az egész egy játék: hogy írna szerelmes dalt Johnny Cash (A Chicken With It’s Head Cut Off), a Jesus And Mary Chain (When My Boy Walks Down The Street), vagy egy vicceskedő punkzenekar (Punk Love). Egy csomó kiválóan megírt, innen-onnan idéző popdal követi egymást. Az egyik kedvencem például a vurstli-szerű motívummal indító, majd kicsattanóan vidám, musicales refrénbe torkolló The Luckiest Guy On The Lower East Side, aminek hallatán az ember legszívesebben ugrándozva-bokátösszeütve parádézna a napsütésben.

A lemez egy saját kis univerzumot alkot, tele van a legkülönfélébb utalásokkal dokumentumfilm-rendezőkre (Reno Dakota) és punk költőkre, de szerencsére ezek ismerete nem feltétlenül szükséges a befogadáshoz, a 69 Love Songs ugyanis tényleg mentes mindeféle elitizmustól és szemöldökösszevonós komolykodástól. Ráadásul még csak nem is megerőltető: többször végighallgattam mind a 69 dalt és legtöbbször erős késztetést éreztem arra, hogy elölről kezdjem az egészet. Olyan mint egy minden részletében tökéletesen kidolgozott, letehetetlen könyv, amit újra és újra elolvas az ember és ami minden olvasásnál új arcát mutatja. Lenyűgöző.

És ki volt képes létrehozni ezt a csodálatos lemezt? Naná, hogy egy New York-i buzi. Hányatott gyermekkora volt, anyja egyedül nevelte, méghozzá buddhista szellemben. Merritt nem egy kimondott rocksztár, szolíd, visszahúzódó természet. Egyszer egy interjúban Bob Mouldot a ,,rock legbúsabb emberének,, nevezték, mire a Hüsker Dü frontembere csak annyit felelt: Bizonyára még nem találkoztak Stephin Merritt-tel.

Az 1989-ben alapított Magnetic Fields mellett fut még néhány projektje, melyek közül a The 6ths kiemelendő, de ezekkel egyelőre nem sikerült betörnie a köztudatba. A Magnetic Fields viszont január 15-én új lemezzel jelentkezik, címe Distortion. Már csak 17-et kell aludni!

Bevezető