Könnyűzenéről írni nehéz meló: az olvasó elvárja, hogy hallatlanban is valamiféle képet kapjon az adott zenekarról, el tudja helyezni a maga kis ködös univerzumában két másik zenekar közé. Erre találták ki a különböző kategóriákat és műfajneveket (meg a hasonlítgatást) és ez az esetek 90 százalékában elég is. Van azonban néhány aljas zenekar, akik az istennek se hajlandóak rendes, bekategorizálható zenét csinálni. Ilyenkor kerülnek elő a vészmegoldások, mint amilyen például a poszt előszó és születnek az olyan értelmetlen megnevezések, mint a poszt-rock.
Mert ha azt mondjuk poszt-rock, nagyjából egy ugyanolyan szerteágazó és sokszínű halmazt kapunk mintha elhagynánk a poszt szócskát - ide szokás sorolni ugyanis a Tool önmisztifikáló, dagályos metálját és a Sigur Rós gitáronhegedülős hülyeségeit is, szóval tényleg ott vagyunk, ahol a part szakad. Meghatározása is elég ködös: olyan, általában gitárközpontú zene, ami elveti a hagyományos dalformát, tört ritmusokkal és kicsavart dallamokkal operál, és olyan zenékből merít ihletet mint a krautrock, a progresszív rock (!), a modern jazz (!!), vagy a kortárs komolyzene (nanee!). A 90-es években alakult ki és terjedt el, de hogy hol volt az a pont, amikor a rock átfordult poszt-rockba? 1991-ben, a Slint és a Talk Talk lemezeivel.
(Most csak a Slinttel foglalkoznék, mert a Talk Talk-féle ,,Hogy lesz egy sikeres szintipop-bandából poszt-rock alapvetés,, sztori van annyira bizarr, hogy külön bejegyzést érdemeljen.)
Kevés lemez éri el azt a státuszt, hogy nemcsak elismertté, esetleg hivatkozási alappá válik, hanem egyenesen saját életet kezd élni. Intézményesül. Kiszakad a zenekar életművéből és nem úgy tekintenek rá, mint néhány egymás mögé illesztett popdalra, hanem mint egy egységes, az első hangtól az utolsóig tartó összefüggő, megbonthatatlan egészre. Ennek kiváló megnyilvánulása, amikor a zenekarok különböző alkalmakkor az eredeti formájában vezetik elő a Nagy Művet. Megtörtént ez az utóbbi időben a Dark Side Of The Moonnal, a Master of Puppetsszel, meg a Daydream Nationnel is, a nyáron pedig a Spiderland előtt tiszteleghetett a műértő közönség.
Azzal, hogy a Slint kultikus lemezével felléphetett a világ menő fesztiváljain, a Primaverától a Pitchforkig, gyakorlatilag elismerték a Spiderland megfellebbezhetetlen helyét a rocktörténetben. Nem volt ez mindig így: megjelenésekor pont akkora médiafigyelmet kapott, amekkorát egy ismeretlen Kentucky-beli zenekar második lemeze kapni szokott, ami ráadásul nem tagozódott be egyik akkori könnyűzenei áramlatba sem. Végül Steve Albininek köszönhetően –aki a korábbi, Tweez c. albumuk producere volt- megjelent egy írás a Melody Makerben, ahol ,,tíz kibaszott csillaggal,, jutalmazta a lemezt, de aztán nagyjából annyi. Következett a szokásos történet: a zenekar feloszlott, de a Spiderland híre szépen lassan, szájról szájra terjedve eljutott olyan helyekre, mint Bob Nastanovich kedvenc lemezek listájának első helye. Aztán a Good Morning, Captain c. dal felkerült az önjelölt polgárpukkasztó, Larry Clark (tudjátok, maszturbálás premierplánban) Kids című –egyébként kiváló- filmjének soundtrackjére is, na és hát persze eközben sorra jöttek a hülye nevű poszt-rock bandák mint a Tortoise meg a Mogwai, akik tovább terjesztették az igét és nanáhogy a Spiderlandet jelölték meg legnagyobb hatásként és ihletforrásként. Nekik bizonyára nincsenek fenntartásaik az olyan rocklemezekkel kapcsolatban, amiken 6 szám van és egyik sem rövidebb 5 percnél.
Mert nekem bizony vannak. Most komolyan: mit kezdjek hat darab, a végletekig lecsupaszított, olyannyira lecsonkolt dallal, mint például a Don, Aman, ahol csak a hideg, acélos gitárt, meg Brian MacMahan énekes suttogását és dünnyögését lehet hallani. Hat és fél percig persze. De hát a borító fotóját maga Bonnie ’Prince’ Billie fényképezte és a Shins is utalt rá az egyik klipjében. Sőt, a zenekar tagjai később a Breedersben meg a Zwanben is felbukkantak! – ellenkezhetne a bennem lakozó sznob. Hát leszarom. A Spiderland egy közepesen érdekes (lásd: unalmas), túlgondolt lemez, amitől végig vár valamit az ember, de aztán kurvára nem kapja meg. A nyitó Breadcrumb Trail, meg az azt követő Nosferatu Man még talán kelthetne is némi érdeklődést, de az előbb említett Don, Aman, meg a For Dinner végtelennek tűnő piszmogása annyira elveszi az ember kedvét az egésztől, hogy a legjobbnak tartott Good Morning, Captainig, csak kivételes esetekben jutottam el.
A Spiderland eszembe juttatta a This Heat nevű méltatlanul elfeledett (vagy inkább soha fel sem fedezett) zenekart. Ők pontosan tíz évvel korábban jelentették meg Deceit című, szintén nem hagyományos és igencsak szokatlan rocklemezüket. Na az ő esetükben nem kellett hülye háttérinfók után kutatnom, hogy mi is ez a lemez, meg mit akar és miről szól egyáltalán. Ott a zene annyira zseniális, hogy az magáért beszél (tessék erről meggyőződni). A Spiderland esetében ez azonban sajnos nincs így. Kivételesen egyetértek a Rolling Stonenal: két és fél csillag az ötből, köszönjük, nem győzött meg, tessék több Ramonest hallgatni.
A sorozat korábbi részei:
