,,A Psychocandy az utolsó jelentős esemény a zeneipar történetében. Semmit sem hallottam azóta, ami ennyire eredeti lett volna.”
Ezt Stephin Merritt nyilatkozta a Drowned In Soundnak és úgy tűnik, komolyan gondolja: elhatározta, hogy a következő lemeze a Jesus And Mary Chainnél is olyanabb lesz. Ez részben sikerült is: zúgás, gerjedő, sípoló gitárok, miegymás. Van azonban egy kis bibi: Reidék soha nem tudtak ilyen dalokat írni.
Jogos lenne a kérdés, hogy minek nekünk egy JAMC lemez amit nem a JAMC csinál. És ezért volt jogos, hogy tavaly utáltuk a Raveonettest, akik egy szar pózolós és klisés noise pop lemezzel büntettek. A No Age már egy fokkal elfogadhatóbb volt, de nekik is jócskán besegített a hájp. Merritt viszont van akkora zseni, hogy egy ilyen lehetetlen helyzetből is simán győztesként jöjjön ki: elég meghallgatni a nyitó, Three-Way című számot - zongora és zúgás, vidáman menetelős hangulat és kopogó dobok utánozhatatlan keveréke. Több ez mint jó kezdés, nagy nehézségek árán bírtam csak kikapcsolni a repeat üzemmódot. Bár az eddig megjelent kritikák vegyesek (a Stereogum ujjong, a Guardian fanyalog), azért összességében véve a Distortion egy erős anyag. Egyszerűen hihetetlen, hogy Merritt csípőből képes olyan tökéletes dalokat írni mint a kiábrándult Old Fool, vagy a bebaszva ugrálós Too Drunk To Dream. De például az is elképesztő, ahogy a hangszerelést megoldja: egy noise pop lemeztől az ember nem vár sokkal többet a minimális gitár+dob felállásnál, mert az iszonyatos zajongás úgyis elnyom mindent. Ehhez képest tessék meghallgatni a Drive On, Driver című számot, abban pedig a finom háttérvokált és az egésznek ellenállhatatlanul cuki hangulatot adó vonósokat. A máshol megengedhetetlen hegedűszólóról nem is beszélve.
Persze nem tökéletes lemez a Distortion. A szenvelgő Mr. Mistletoe például mindenképpen ront az összeképen, a Till The Bitter End meg valami miatt egy vidéki művházban haknizó kiöregedett színésznő zenés műsorát juttatja eszembe és hát a borító is hagy némi kívánnivalót maga után. Ezeken túllépve azonban egy igencsak kellemes, sőt megkockáztatom maradandó lemezzel van dolgunk, valószínűleg több évösszegző listán is találkozunk majd vele. Köszönjük Mr. Merritt!
