Az utóbbi bő két hét talán legfontosabb tanulsága számomra, hogy egy Xiu Xiu lemezről írni nem egyszerű. Pedig rajtam igazán nem múlt: többször hallgattam meg a Women As Loverst, mint a közelmúltban bármi mást. Próbálkoztam különböző hangerővel, különböző élethelyzetekben, hallgattam szépen sorban az összes számot, vagy összevissza, sőt hátulról előre is, hátha jön valamiféle spontán megvilágosodás, de nem jött. Egyedül az vigasztal, hogy ezzel nemcsak én vagyok így. A legtöbb eddig megjelent kritika a Xiu Xiu korábbi lemezeiről ugyanis hihetetlenül lelkes és elragadtatott, mégis teljesen semmitmondó volt. Sosem felejtették el megemlíteni, hogy melyik filmről is kapták a nevüket és hogy kell kiejteni azt, hogy kikkel közreműködtek eddig, meg még jó pár ehhez hasonló érdektelen infóval traktáltak, de hogy nekem miért is kéne meghallgatnom őket, az sosem derült ki. Sokáig nem is foglalkoztam velük emiatt, de így utólag nem hibáztatom a kritikusokat: a Xiu Xiu ugyanis egyszerűen megfejthetetlen - még úgy is, hogy a Women As Lovers egy kevésbé megerőltető lemez mint amilyen mondjuk Fabulous Muscles volt.
Igazán kíváncsi lennék Jamie Stewart agyára. Merthogy hiába van itt egy csomó őrült váltás, látszólag oda nem illő hang és pontatlan ritmus, mégis van ebben valami beteg rendszer, amit mi a csökött kis átlagkoponyánkkal megérteni semmiképp, de élvezni azért még tudunk. Neki viszont valószínűleg ez a természetes, egyszerűen ilyen kép él benne a popról. Ki tudja miért alakult ez így: lehet, hogy elrabolták és kísérleteztek vele az UFO-k, vagy az apja öt éves koráig kizárólag Bizottság lemezeket hallgattatott vele – visszafelé. Persze világos, hogy ez az egész avantgárd nihilpop-dolog nem lehet más mint egy kísérlet, vagy vicc. Most komolyan: az új albumot egy Elfrida Jelinek novelláról nevezték el. Ja és három éve még Magyarországon is felléptek. Hát lehet ezt komolyan gondolni? Mégis egyszerre tűnik az egész véresen komolynak és kellemesen szórakoztatónak. Eddig kiadott öt lemezük és tömérdek EP-jük tulajdonképpen mind ugyanarra épültek: túlfeszített érzelmek, minden szabályt felrúgó dalstruktúrák és Stewart végletekig fokozott, drámai éneke, amitől még Win Butler is elbújna szégyenében. Ez a bizarr attitűd pedig az új évezred egyik kultbandájává tette őket. A lemezek egyébként nem sokban különböznek egymástól, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt simán el tudom képzelni, hogy a Xiu Xiu a végtelenségig csinálja majd a zavarba ejtő lemezeit, mert amikor majd ez a zene lesz a normális és elfogadott, na abból fogjuk tudni, hogy kurva nagy gáz van.
[mp3] No Friend Oh!
[mp3] White Nerd
Tulajdonképpen a lebegős I Do What I Want When I Wanttal nyitó, két hét múlva megjelenő album sem hoz sok újat, talán csak annyiban jelent változást, hogy nekem könnyebben befogadhatónak tűnik mint az előzőek. Itt egymást követik az olyan dalok, mint a csak tíz másodpercre megőrülő F.T.W vagy a leginkább-trombitának-tűnő-hangszerrel megtűzdelt zseniális No Friend Oh!, nem beszélve a Queen és Bowie ’82-es slágerének, az Under Pressurenek újragondolt változatáról, amit már egy átlag Petőfi-hallgató gyomra is befogadna (az utóbbiban egyébként a mostanság underground tehetségkutatóként tevékenykedő Michael Gira is közreműködik, váó). Persze a nagyobb kihívást jelentő számokból sincs hiány. A sajátos dalszerkezetre az egyik legjobb példa a You Are Pregnant, You Are Dead: érdemes megfigyelni a basszustémát, ami az elején még nagyobb hangsúlyt kap, majd a dal valami egész másról kezd szólni, de a basszus csak dörmögi tovább ugyanazt kitartóan, vár a sorára, míg 1:10-nél megint felszínre nem bukik. Hát nem csodálatos? Dehogynem, és hogy egy közhelyjel zárjunk: aki eddig is szerette őket, most sem fog csalódni, aki meg nem, az hallgasson inkább Nada Surföt.
