A pszichedélia nem önálló műfaj, csak egy olyan csuda kis módosítószó, amit ha hozzáillesztünk valamelyik bevett műfajnévhez, mint rock, folk, vagy akár trance, az mindjárt más értelmet nyer. Most az elsőről lesz szó, mert nemsokára megjelenik két nagyszerű lemez (az egyik pontosan ma) és mert különben is a másikban csoo illetékes, a harmadikba meg bele se merek gondolni, hogy az mi lehet.

Atlas Sound – Let The Blind Lead Those Who Can See But Cannot Feel

Az Atlas Sound Bradford Cox, a Deerhunter földönkívüli frontembere és egy számítógépes zeneprogram közös projektje, amivel azokat az ötleteit valósítja meg, amik szerinte nem működnének egy öttagú bandával. A nevet állítólag egy magnóról kölcsönözte, amivel akkor szórakozott, mikor 15-16 éves korában egyedül kuksolt a szobájában, mert senki nem volt hajlandó egy krautrock zenekart alapítani vele. A Deerhunter fellépéseit elnézve úgy tűnik, ez nagyban befolyásolhatta szocializálódását, nem tudom mi mással lehetne magyarázni, hogy valaki nagymama-ruhában próbálja mélytorkolni a mikrofont a színpadon.

A tavalyi Cryptograms c. lemeznek, meg persze az őrült fellépéseknek és Cox gyakran ellenszenves nyilvános szerepléseinek köszönhetően mindenesetre az atlantai zenekar beküzdötte magát a köztudatba, de nagyjából ezzel a lendülettel novemberben fel is oszlottak (pontosabban: szünetet tartanak). Cox azonban Atlas Sound néven új lemezzel jelentkezik, amit legjobb barátjának, a Deerhunter gitárosának, Lockett Pundtnak és a köztük zajló, khm, mély érzelmi kapcsolatnak ajánl.

A Let The Blind satöbbi egy intróval nyit, amin egy kisfiú mesél valami szellemtörténetet - ez megadja a lemez alaphangulatát, attól függetlenül, hogy én utálom az ilyen jellegű hangmintákat (pláne ha az egész lemez ezzel kezdődik, lásd még: GZA - Liquid Swords). Ami viszont ezután következik, azt nehéz lenne pontosan szavakba önteni, mivel gyakorlatilag egy noise/ambient, kísérletezős, öngyógyítós albumról van szó, ami egyes fórumok szerint olyan, mintha a My Bloody Valentinet kereszteznénk Brian Enoval. Kevésbé paranoid mint amilyen a Cryptograms volt (és a zenekar nélkül kevésébé tűnik úgy, mintha mindenképpen ő akarna lenni az új Thurston Moore), ugyanakkor a ,,hagyományos értelembe vett” dalok is visszaszorultak: az álmos Recent Bedroom és River Card még ad némi támpontot, de a kicsavarodott Quarantineddel kezdetét veszi egy bő félórás trip, aminek során egyre jobban rugaszkodunk el a valóságtól - én a Cold As Icenál vesztem el mindig a fonalat. Szépen lassan egymásba csavarodó, széteffektezett hangok és zajok, mellé Cox dünnyögése, teljesen szürreális az egész. Az utolsó előtti számnál, az egészen nagyszerű Activannál eszmélünk újra - egyértelműen ez a lemez csúcspontja, ha van amire illik a katarzis szó, hát ez az. Ezért nem is linkelek egy számot sem, egyben kell hallani az egészet, úgy vág mellbe igazán. A Let The Blind Lead Those Who Can See But Cannot Feelt nem fogja mindenki szeretni, sőt, gyanítom, hogy sokan lesznek a fanyalgók, de engem lenyűgözött. Egy élmény hallgatni, tényleg.

Evangelicals – The Evening Descends

Nem gondolom, hogy mindenkinek olyan viszonya lesz a zenéhez, amilyen közegben felnő, de azért ez nyilván rengeteget nyom a latba. Sokkal könnyebb az angolszász országokban jó zenét játszani, mert ők eleve olyan környezetben nőnek fel, ahol a popkultúrának kiemelt szerepe van és már az anyatejjel szívják magukba a jobbnál jobb zenéket. A feljebb tárgyalt Bradford Cox, állítása szerint 15 évesen Stooges, Stereolab és Swans rajongó volt, Josh Jones, az Evangelicals frontembere pedig már tinédzserként olyan ,,helyi bandák,, koncertjein csápolt mint a Chainsaw Kittens, vagy a Flaming Lips. Oklahoma az utóbbi években állítólag ,,kis San Fraciscóként,, üzemel és sorra álítja ki a jobbnál jobb pszichedelikus zenekarokat és az Evangelicals sem nagyon rugaszkodik el a lokális hagyományoktól.

A banda Josh Jones magányos projektjeként indult 2005-ben, csak a két évvel ezelőtti, So Gone c. debütalbum nagyrészének megírása után vette maga mellé pár haverját. A lemez szép kritikai elismerésben részesült, ezután leszerződtette őket a Dead Oceans kiadó (Bishop Allen, Dirty Projectors stb.), a This Evening Descends pedig már náluk jelenik meg a mai napon.

Ha már az Atlas Soundnál is elsütöttem egy béna hasonlatot, hát most jöjjön egy még idiótább: ,,Evangelicals’s like Marvin Gaye meets The Rocky Horror Picture Show”. Ez persze nagy hülyeség, bár annyi igaz belőle, hogy van a zenéjükben valami musicales dagályosság, a fennköltségre pedig néha Jones falzettje is ráerősít, amitől pont annyira hasonlít Thom Yorkera mint semmi másra. Bár olyan zenékből merítenek mint a prog- és space-rock, az Evangelicals mégis megmaradt a hagyományos dalformánál - nincs öncélú effektezés vagy végeérhetetlen improvizációk, csak 11 kifogástalan dal. A fent említetett oklahomai bandákon kívül a Neutral Milk Hotel hatását érezni leginkább, például a nemrég beharangozó gyanánt megjelentetett Skeleton Manben, vagy a nagyszabású How Do You Sleep?-ben. Az ezt követő Bellawood viszont egy olyan monumentális space-rock szám, hogy Matt Bellamy elbujdoshat irigységében. És van még itt egy rakás remek dal, tényleg sorolhatnám őket, de minek. Az biztos, hogy a The Evening Descends soha nem fog kikötni a Planetárium lézershowjának aláfestőzenéjeként.