Azt hiszem, egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a blog indulása óta hányszor volt itt szó valami hazairól. Nem mintha meglepő lenne a hiány, egyszerűen csak lehangoló. De a szokásos Magyarországon-miért-nincs-vállalható-popzene kezdetű sirám helyett jöjjön két ellenpélda.
Nekem már sokszor feltűnt az az örökérvényű, de itthon hatványozottan igaz tény, hogy a nagyképűség az érdektelenséggel vagy az értékelhetetlenséggel, a tehetség pedig szinte mindig a töketlenséggel van egyenes arányban, legalábbis ha érvényesülésről meg ambícióról van szó. Tényleg nem ritka a hónapokig/évekig halogatott EP és album megjelenések, a lemondott koncertek, a követhetetlen tagcserék és kiválások, a kamu és a valós feloszlások, na meg a tetszhalott bandák. Mindenesetre néha előkerül néhány reménykeltő dal, amik nemcsak rácáfolnak az előbb leírtakra, de hálistennek képesek feledtetni egy traumatikus Kolin koncertet is.
Ugyanaz a dal két verzióban:
Norbert Kristof: Top 40 (feat. Hammer of Gods)
