A rock'n'roll egyebek mellett a túlélésről szól. És itt csak az egyik nézőpont, hogy a banda képes e nem beledögleni a töméntelen drogba, piába és nemi beteg groupiba, az is számít, hogy van e benne elég kraft, hogy túlélje a divathullámot, ami a felszínre dobta. Igaz, a Dirtbombs az évezred eleji nagy gitárhisztéria idején sem tartozott az indie kedvencek közé, ugyanis nem New York-i elitgyerekek, vagy brit művészeti főiskolások alapították, hanem egy harminc éves néger.

Mick Collins Detroitban egyfajta helyi legendaként funkcionált, The Gories nevű bandájával a városi hagyományokat vitte tovább (hát lehet e mást játszani a Stooges, az MC5 és a White Stripes hazájában mint mocskos garázs rockot?). Mikor a zenekar szétszéledt, Collins új projektekbe kezdett, köztük volt a The Dirtbombs is. Kezdetben kislemezes zenekarnak szánta, a Horndog Fest c. első lemezüket is egy óriási EP-ként fogta fel, ami egy zenei ötlet, műfaj körül forog, ami természetesen a punkos, tekerős r'n'r maradt - nagyon helyesen. A Stooges és az MC5 mellé azonban bejöttek a Motown soulos, r'n'b-s dallamai, ami egyedi hangzást biztosított a bandának. Ami viszont a Dirtbombs-t már akkor igazán megkülönböztette a többi garázsrockertől, az az volt, hogy a többi bandában nem volt benne Mick Collins. Eszem ágában sincs itt taglalni a feketék szerepét a rock'n'roll-ban, elég annyi hozzá, hogy képesek hozzátenni a műfajhoz valami olyan pluszt, ami másnak az istenért sem menne. Példaként álljon itt az amerikai hardcore punk hőskorának egyetlen hallgatható zenekara, a Bad Brains, amit természetesen négy feka alkotott.

Szóval adott egy bitang erős ritmusszekció (két basszusgitár+két dob) és ez az ,,Iggy Popba oltott Otis Redding", aki most eljött, hogy újra hengereljen. És bár a We Have You Surrounded nem lett kifogástalan lemez, azért ez többé-kevéséb sikerül is neki. A legszembetűnőbb különbség a korábbi lemezekkel kapcsolatban, hogy a mostani talán kisebb magabiztossággal nevezhető echte partilemeznek. Sötétebb a hangulata mint mondjuk a slágergyűjtemény Dangerous Magical Noisenak, ahol a fent említett detroiti őspunkokon kívül a Sonics eszeveszett tempója és a T. Rex bombasztikussága volt a legfőbb ihletforrás. Itt már befigyel egy kis poszt punk is, például a lüktető és bugyogó Indivisible-ben, de az elszállós, szétcsúszott, leginkább a TV on the Radiora emlékeztető They Have Us Surrounded is újítást jelent a korábbiakhoz képest. A lemez gerincét azonban továbbra  is a lendületes soul-punk dalok adják, s mivel a tökéletes számoknál, mint amilyen az Ever Lovin' Man, megfejtésnek nincs helye, koncentráljunk inkább azokra a dalokra, amiket ajánlott inkább átugrani. Kettő ilyen van: a wReck mY fLow olyan mint egy Nine Inch Nails szám, bár lehet, hogy van, akinek ez bejön. Viszont hogy mi a fenének kell berakni 8 és fél percnyi gitárzúgást, meg űrhangokat egy garázsrock lemez utolsó száma elé, az számomra rejtély.

Ettől függetlenül a Dirtbombs továbbra is zseniális és kötelező hallgatnivaló, s ha a We Have You Surrounded nem is éri el a második és harmadik lemez színvolát, azért még simán veri a Black Lips tavalyi túlhájpolt jófejkedését.