Randy Randall (gitár) és Dean Spunt (ének és dob) két Los Angeles-i fiatal srác, akik ha nem a zenéléssel foglalkoznak, akkor az előbbi tanít, az utóbbi pedig reklámforgatásokon stylistként dolgozik. Azt próbálják nyújtani, amit ők is elvárnak minden bandától: őszinteséget és közvetlenséget. Előszeretettel koncerteznek vegán élelmiszerboltokban vagy kultikusnak számító klubokban, de tulajdonképpen bárhol fellépnek, nekik csak az a fontos, hogy velük együtt a közönség is jól érezze magát. Hiába férnének meg azon a válogatáson, amin pl. Pissed Jeans és My Bloody Valentine is van, az energiaelszívó negativitás nem döngöl bele a földbe, viszont a cipőbámulás is csak mértékkel van jelen.
Minden évben kell lenni legalább egy olyan bandának, amit akkor is hajlamos vagyok figyelmen kívül hagyni, ha a pofámba tolják így vagy úgy, de minden nap, ráadásul mindezt különösebb indok nélkül teszem. Tavaly ez kétségkívül a No Age volt, olyannyira, hogy még az sem tudott felizgatni, hogy a Liars-zel együtt emlegették őket a közös turnéjuk ürügyén. Ha valami okot kéne mondanom, miért nem foglalkoztam velük, akkor az valószínűleg a nevük lenne (ami egyébként az SST alter/hc kiadó egyik válogatáslemezének címéből van). Valahogy annyira semmitmondóan hangzott, bár az is lehet, hogy én vagyok telhetetlen. Pedig hát első nagylemezük (Weirdo Rippers) a Pitchfork tavalyi évösszegző listáján a 12-ik helyen végzett, így megelőzték az említett Liars-t és pl. a Deerhuntert is, amiből az agytröszt Bradford Cox máris úgy emlegette őket, mint az új kedvenc zenekara.
Velük kapcsolatban sosem felejtik el megemlíteni az experimentális jelzőt, amiből ismeretlenül én biztosan arra következtetnék, hogy valami szokatlan és furcsa képletről van szó, de az az igazság, hogy így jobban elmélyedve sem értem a dolgot. Néhányszori meghallgatás után csak annyira sikerült rájönnöm, hogy ha itt kísérleteznek valamivel, akkor az csak az egyszerűség lehet. Pontosabban az, hogyan lehet minél kevesebb hangszerrel ((torzított) gitár, dob, hangminták) és bravúrral zajos, bizonyos értelemben mégis tökéletesen tiszta dalokat írni, ahol a szálak a végeknél foszlanak, mégis végig egy irányba mutatnak. A felismerés azért nem történt meg túl gyorsan. Nem is volt elég hozzá a Weirdo Rippers, kellett még a Nouns című nagylemez, mert nem sokat tököltek, és idén új anyaggal jelentkeznek. Az első kislemezdal (Eraser) máris bíztató volt, de körülbelül a harmadik szám után jött a megvilágosodás, hogy a bizonytalan fürkészés helyett magabiztosan várhatom, mi fog következni, mert egyszerűen nem létezik, hogy ez valami értékelhetetlen szarba csapjon át mondjuk a felétől. Nos tényleg nem ez történik, sőt, inkább kényelmesen ott tart, ahová besüllyeszt vagy éppen felemel, miközben azért halad a dolog, na jó, szóval többnyire száguld. Ugyanis a Weirdo Rippers-hez képest a Nouns jóval energikusabb és slágeresebb, de még mindig nem nélkülözi a kellemesen agyzsibbasztó torzítást és zajt sem. Erős kezdés, még erősebb folytatás, aztán ritkán állom meg, hogy ne rakjam repeat-re a delejező Things I Did When I Was Dead-et. De azért erőt veszek magamon, mert tudom, hogy utána tarol a Cappo, és ugye hol van még az a tökéletes befejezés (Brain Burner), ami mindig csak arra késztet, hogy a lemez egyetlen hibáját, vagyis alig több mint 30 perces rövidségét ellensúlyozandó megint lenyomjam a play-t.
Bónusz: a Stereogum Björk Post tribute albumon ők is szerepelnek egy egész jó It’s Oh So Quiet fel/átdolgozással.
Május 26-án a bécsi Arenában megtekinthetők.
