'Awesome music to fuck' ez áll az első helyen a Helvetia last.fm adatlapján műfajmeghatározásként. Ez így, ebben a formában azért nem igaz, mivel a seattle-i duó zenéje nem áraszt magából semmiféle érzékiséget, március végén kiadott második lemezük azonban tagadhatatlanul ideális háttérzene szinte bármilyen kellemes élethelyzethez. A 12 meghitt, kedvesen belassult, álmosan pislogó dal egyaránt alkalmazható átbeszélgetett meleg nyári estékhez vagy kádban olvasáshoz; egyszer sem tolakszik előtérbe, végig meghúzódik hátul, mégsem nevezném unalmasnak, mert az embernek hiányérzete támad mikor véget ér. Az összes számot a zenekar agya, az énekes-multiinstrumentalista Jason Albertini írta; énekhangja és a banda megszólalása miatt szinte minden kritikus Built To Spill-t kiáltott velük kapcsolatban, ami nem is volt alaptalan – a kultikus zenekar gitárosa, Jim Roth volt a The Acrobats producere és többször koncerteztek is Doug Martschékkal. Referenciának ennyi elég is, aki nem ijed meg a pszichedelikus lo-fi pop megjelöléstől, kóstoljon bele.
[mp3] Blasting Carolina
[mp3] Old, New Bicycle
........................................................................................................................
Van ez a Ratatat nevű, kéttagú elektronikus/indie/hiphop izé, ami szerintem sosem volt olyan jó, mint ahogy azt a legtöbb helyen állították, legutóbbi lemezükön is csak két jó szám volt konkrétan; azért sose tudtam rájuk haragudni, többnyire hozták a tisztességes alapokat, amik valami énekkel megtámogatva igazán ütősek is lehettek volna. Nemrég kiadtak egy kislemezt, ami az éppen készülgető új albumuk felvezetőjeként fogható fel, viszont sajnos ugyanolyan lagymatag mint az eddigiek. DE: a honlapjukra felpakoltak egy remixlemezt, amin különböző híres és kevésbé ismert rapperek dalait tálalják egy kicsit megbolondítva, dögös grooveokkal és pöpec electrós alapokkal. A lemez meglepően változatos, azokat is bátorítom a beszerzésére, akik még sosem álmodoztak arról, hogy fegyverrel a kezükben szavaljanak a gengszterlét nehézségeiről egy bikinis csajokkal teli jakuzziban. A minőséget olyan nevek garantálják mint Jay-Z, Notorious B.I.G, Kanye West vagy T.I, ráadásul mindezt legálisan, ingyér. Yo!
Jason Anderson egy bohókás singer-songwriter, aki Wolf Colonel néven kezdett zenélni, leszerződött a több mint kultikus K recordshoz, dobolt a Microphonesban, meg közreműködött még egy csomó bandában, végül 2004 óta saját nevén ad ki folkos-countrys ihletettségű lemezeket, a legutóbbi The Hopeful And The Unafraid címmel jelent meg úgy egy hónapja. Anderson új lemezén nem a párásszemű egyszálgitározás felől közelíti meg a dolgot, nagyívű, már-már heroikus dalok ezek, amik egyszerre emlékeztetnek a Hold Steady kocsmarockjára és a Bright Eyes emo-folkjára de az utóbbi időben aggasztóan erősödő Springsteen-revival is érződik rajtuk. A dagadó mellű amerikaiságot mi sem bizonyítja jobban, mithogy van itt egy-egy szám July 4 és Ohio címmel. Viszont Anderson azért nem annyira jó dalszerző, hogy sikerüljön végig fenntartani az érdeklődésünket, sőt érzelmektől túlcsorduló, merész zongorafutamokkal tarkított balladái olykor kimondottan kínosan hatnak, de a jó pillanatok egészen szimpatikusak.
