Szánalmas vagy sem, kevés dolog tud annyira felizgatni, mint általam kedvelt, és ismertebb ember vendégszereplése, vagyis cameo-ja pl. egy klipben. Ezt már csak azt tudja überelni, ha ez egy filmben történik, ráadásul egy kedvenc vagy igencsak szimpatikus előadó teszi mindezt. És ha a filmzenét az egyik legjobb amerikai zenekar írja, tulajdonképpen boldogságom határtalan. Természetesen nem véletlen a felvezetés, ugyanis a John Raymond novelláján alapuló, Kelly Reichardt rendezte, több fesztivált megjárt, ám még hazájában is undergroundnak számító Old Joy-ban mindez megtalálható.
A főszerepen osztozó két színész közül az egyik Will Oldham, a zenei életben ismertebb nevén Bonnie ’Prince’ Billy. Talán nem is igazi cameo-ról van szó, hiszen Oldham színészként is ismert: 17 éves kora óta vállal kisebb-nagyobb szerepeket, főként független, amerikai filmekben. Ennek ellenére azt hiszem, mindenki bajban lenne, ha hirtelen meg kéne említeni valamelyik szerepét, és én is főleg csak zenészként hallottam emlegetni. Bonnie ’Prince’ Billy egyáltalán nem csinál őrült zenét, sőt, legutóbbi, The Letting Go című lemeze 2006 egyik legjobb és legszebb, méltánytalanul mellőzött folk albuma, finom hangon előadott gyönyörű dalokkal. Viszont megjelenésében mindenképpen van valami ördögi, vagy legalábbis őrült. Úgyhogy a tartalomhoz a formát elv alapján a szerepre tökéletesen alkalmas volt, mivel egy világjáró, látszólag mindentől és mindenkitől független, szabadszellemű körülbelül a harmincas éveiben járó, Kurt nevű férfit alakít, aki hosszas utazgatás után visszatér, és felkeresi régi barátját. Az előbb említett „látszólag” azért kívánkozik oda, mert időközben kiderül, hogy nagyon is ragaszkodik régi életéhez, vagy legalábbis barátjához, Markhoz, akit az ugyancsak nem túl ismert Daniel London alakít. Kurt saját, független életét éli, az ő szavaival élve, „még soha nem kezdett olyan dologba, amiből ne tudott volna kimászni”. Ezzel szemben Marknak egy hamarosan gyerekkel kibővülő családja van. Ebbe piszkál bele Kurt, aki kirándulni hívja Markot az oregoni vadonba, hogy felfrissítsék egykori, nyilvánvalóan jó baráti viszonyukat. Innentől akár egy minimalista Brokeback Mountain is kibontakozhatna, és hát a film előzetese is néhol sokat sejtető, de talán spoilernek is beillő információ, hogy szó sincs ilyesmiről.
A film a kertben üldögélő és meditáló Markot megzavaró telefonhívással indít, mely tökéletesen ábrázolja az állóvízszerű életet élő férfi állapotát. A vonal másik végén természetesen Kurt van, és néhány képkockával odébb már úton is vannak az erdő felé. A fentebb említett Brokeback Mountainnel azért annyi közös van, hogy ez is szép helyen játszódik, és a tájak itt sem öncélú, képeslapszerű helyszínként, hanem az érzelmek kibontakozásának tökéletes háttereként szolgálnak. Továbbá érdemes megemlíteni a különleges kameramozgást, ami azt az érzetet kelti, mintha nem is egy operatőr, hanem mi magunk lennék velük ott. Az egész filmre jellemző egyfajta lassúság, nyugodtság, melyet a kamera kezelése csak tovább erősít. Belülről, vágás nélkül követhetjük végig, ahogy például megfordulnak a kocsival, és egyéb, általában a vágás során elvesző, de itt szándékosan meghagyott jeleneteket. Ezt a természetességet erősíti az egyszerű, de remek színészi alakítás, az ugyancsak szimpla, és emiatt kifejezetten életszagú párbeszédek, és ami még ennél is fontosabb, a hosszú és sokatmondó hallgatások. Ugye az erre vonatkozó közhely az, hogy nem az az igazi barát, akivel jót lehet beszélgetni, hanem akivel nem érezzük kínosnak a hallgatást. Nos ha valahol, akkor itt ez tökéletesen érvényesül. Az egészben talán az a legérdekesebb, hogy engem alig emlékeztetett egy filmre, annál inkább hasonlít egy jól megrendezett valós élethelyzetre.
Nem esett még szó az egyik legvonzóbb tulajdonságáról, mégpedig arról, hogy a filmzenét a Yo
Azt döntse el mindenki maga, hogy a két szereplő hogyan birkózik meg ezzel a revelációval, ugyanis a végén nincsen arcunkba nyomott megfejtés. Viszont a filmben elhangzik egy állítólag kínai közmondás, ami valahogy úgy hangzik magyarul, hogy „A bánat nem más, mint elfáradt öröm.”. Ezzel egyrészt a cím is hirtelen értelmet kap, másrészt mi is kicsit közelebb kerülünk a nagy-nagy mondanivalóhoz, már ha egyáltalán van ilyen. Mindenesetre ha valakinek volt, vagy van egy jó, esetleg legjobb barátja, és már elgondolkodott legalább egyszer a felnőtté váláson meg a saját útkeresésen, akkor valószínűleg érteni és értékelni fogja ezt a filmet, ami egyrészt elénk vetíti az elkerülhetetlen elszakadást, másrészt hoz egyfajta, számomra mindig legjobb megnyugvást is, mégpedig azt, hogy nem vagyunk egyedül.
