Na, mostanra már tényleg mindenki kijött az év végi listájával ilyen vagy olyan formában de az igazság az, hogy a rangsortól eltekintve nagyjából mindenhol ugyanaz az eredmény született. Az első 10-ben szinte minden esetben megtaláljuk Burialt, M.I.A-t, a Battlest, James Murphy idei kinyilatkoztatását, meg egy rakat állatos zenekart (Panda Bear, Grizzly Bear, Animal Collective és a többi csoo-kedvenc). Ők tehát 2007 közmegegyezéses győztesei, érdemes azonban körülnézni az alacsonyabban értékelt lemezek között is, mert hát talál-e az ember a csúcson trónolók között dögös funky-rockot, vagy svéd szintipopot? És amerikai (besorolhatatlan ezért az egyszerűség kedvéért úgynevezett) független rockot? Naugye!

The Tough Alliance - A New Chance

Szélsőségesen elfogultak vagyunk a skandinávokkal szemben, akik nem képzelik magukról, hogy ők találták fel a spanyolviaszt, viszont évről évre megörvendeztetik kis zeneszerető szívünket néhány kiváló lemezzel (tényleg, volt egyáltalán idén igazán jó angol zenekar?). Most sem volt ez másként: a kritikusok elsősorban The Field lemezét hozsannázták körbe, ráadásul többé-kevésbé jogosan, pedig még csak nem is szeretem a minimal technót. Sally Shapiro még az év elején bűvölt el mindenkit az italo-discót újragondoló lemezével, ami annyira imádnivaló volt, hogy még Sandrát is hajlamosak vagyunk megbocsátani a műfajnak. És szintén a kiapadhatatlan ihletforrás, a 80-as évek szintipopjának jegyében jelentette meg második lemezét a Tough Alliance nevű göteborgi duó, amiről bizony elég nehéz eldönteni, hogy simán ciki, vagy magávalragadóan szórakoztató e. Az előbbi mellett szól, hogy koncertjeiken gyakorlatilag playbackről nyomják a műsort, viszont az övék az év egyik legjobb diszkószáma. Nehéz ügy, néhány sznobnak azonban segíthet a döntésben, hogy Jens Lekman őket nevezte meg kedvenc svéd zenekaraként... A zenéjükkel kapcsolatban nincs nagyon mit ragozni, eszünkbe juttathatja az A-Ha-t, az Ultravoxot, meg a többi So 80’s előadót a VH1-ról. Egy próbát mindenesetre megér, az erre fogékonyak (pl. én) imádni fogják.

Blitzen Trapper - Wild Mountain Nation

A Blitzen Trapper valószínűleg azért maradt ki a legtöbb összegzésből, mivel ez a zenekar kurvára nem trendi. De tényleg: az amerikai zenei tradíciókból merítenek, ráadásul hagyományos hangszereket szólaltatnak meg hagyományos módon, pfujj, hát ez milyen már! Attitűdben a nálunk már annyiszor idézett Band of Horseshoz állnak közel (szakáll+gitár), zeneileg azonban már nehéz lenne ilyen egyértelmű párhuzamokat vonni. Tulajdonképpen van itt minden a folktól a power popig, méghozzá olyan egészbe gyúrva, ami tökéletesen lehengerlővé teszi ezt a lemezt. Minden dal egy-egy saját életet élő, kezdetben talán kicsit furcsának ható, ám később garantáltan szerethető kis darab, ráadásul úgy megírva, hogy akár bármelyik sláger lehetne. Egy rendes rádióadón. Egy rendes, jobb világban!

[mp3] Devil's a Go-Go

[mp3]  The Green King Sings

The Heavy - Great Vengeance And Furious Fire

A válasz a fentebb feltett kérdésemre: igen, volt az idén is jó angol zenekar, ráadásul nem egy, a zeneipart megmenteni kívánó dinoszaurusz, hanem egy sima kezdő banda egy ütős bemutatkozólemezzel. Ők a Bath városbeli The Heavy, akikről aggasztóan sok írás jelent meg magyarul, és hát mi sem maradunk ki a jóból. Ez a lemez ugyanis úgy dögös, ahogy van: a fúvósokkal megtámogatott, fejet letépő alapok, a fejhangon előadott, nanáhogy szexcentrikus szövegek, egyszerűen kihagyhatatlan. Ha egyszer tökös-drogos-csajozós gengszterfilmet fogok rendezni, tuti, hogy a nyitó That Kind Of Man fog szólni a főhős kocsijában kurvázás közben.