Gyanítom, ilyenkor már a mindent eldöntő év végi listára, és nem a hülye dumára van igény, de mivel az előbbi nekem egyelőre nincs, az utóbbi viszont annál inkább, ezért most még legyen egy ilyen bejegyzés mindenféle random dologgal. Ja és nyugodtan lehet továbbkattintani, szigorúan ünnepmentes a gyűjtés.
John Maus-ról csak néhány hete hallottam először, de rögtön sikerült egy csomószor meghallgatnom főleg az új, egyébként második lemezének (Love Is Real) dalait. Elsőre úgy tűnhet, hogy Maus nagyon a periférián mozog, és talán az se sokat lendít a dolgon, ha azt mondom, az Ariel Pink's Haunted Graffiti-ben ő az egyik tag. Na de általában ilyenkor jön a képbe egy sokkal ismertebb valaki, aki elkezdi pátyolgatni. Hát nyilván most is van ilyen, méghozzá Panda Bearről van szó, aki az idei év megkerülhetetlen figurája volt, és akiről szerintem csak az nem hallott, aki barlangban él vagy mondjuk a Petőfi rádióra alszik el (bármelyik napszakban). Szóval Panda Bear elhívta maga mellé Maus-t zenélni, és a blogjában írt arról, hogy szerinte ez egy jó lemez, és azt kell, hogy mondjam, én ezzel egyetértek. Talán a dark szintipop a legtalálóbb meghatározás, de tegyük hozzá a mostanában divatos, de ezúttal mindenképpen helytálló "furcsa" jelzőt. Egyrészt Maus ránézésre nekem egy idegosztályról szabadult modellnek tűnik, másrészt számomra kicsit különös, hogy 2007-ben valaki miért akarja a 80-as évek szintipopját megidézni azzal, hogy többnyire torzított hangon, néha meglehetősen lomhán ráénekel szintis alapokra, vagy éppen artikulálatlanul visít itt-ott. Na nem mintha ez gond lenne, épp ellenkezőleg. És ha már egyik kritikában vagy leírásban sem szokták elfelejteni megemlíteni, hogy Panda Bear olyan, mint az űrbe kilőtt Brian Wilson, akkor Mausra ez hatványozottan igaz, mínusz a Beach Boys-os párhuzam. A monumentális dallamok néha a new wave-es komoly, sokszor humortalan pókerarc attitűdjét juttatják eszembe, aztán néha olyan az egész, mint egy tudományos ismeretterjesztő film zenéje vagy valami űrben játszódó B kategóriás sci-fi-é, amiből már tényleg csak a képbe belelógó, űrhajót tartó kéz hiányzik. Néha meg - hogy mégjobban összezavarjon - egy-egy dal egyszerűen csak szép.
[mp3] Do Your Best
[mp3] My Whole World Is Coming Apart
Kanye West nálam mindig is a "klipben elmegy" kategória volt, és sosem vettem a fáradtságot, hogy teljes albumokat hallgassak tőle. Viszont zavaróan (pontosabban zavarbaejtően) sok olyan oldal foglalkozott vele, melyeknek én sznob módon általában adok a véleményére, ráadásul elismerően szóltak róla. Mondjuk még így se nagyon tudott izgatni a dolog, de nekem is elég csak egy légypapír, amire azonnal rátapadhatok. Jelen esetben már megint Bonnie 'Prince' Billy-ről van szó, aki most kivételesen csöndben marad, és csak a Can't Tell Me Nothing-hoz készült alternatív videóban bohóckodik a humorista Zach Galifianakis-szel együtt (aki onnan lehet ismerős, hogy Fiona Apple Not About Love című klipjében is ő szerepel). Na ennek már sikerült rávenni arra, hogy végighallgassam a Graduation-t, ami még így sem lesz egy hatalmas kedvencem, de egyáltalán nem rossz hallgatnivaló. Ami engem mondjuk mégis zavar, az pl. West lemezről lehömpölygő egoizmusa, amit ugyan tompít a néha felbukkanó humor, de még így is az az érzésem, mint az olyan beszélgetésekben, ahol érdekel, mint mond a másik, sőt még szórakoztató is, de mégsem tudok szóhoz jutni. Másrészt azért is jár egy fekete pont, mert "lenyúlta" a Daft Punk-ot. De a többséggel ellentétben én nem azt gondolom, hogy micsoda disznóság, hát szegény Daft Punk..., hanem maga az aktus zavar, vagyis egyszerűebben megfogalmazva, fogalmam sincs, mi a francnak volt arra szükség, hogy egy végtelenségig elcsépelt részletet felhasználjon egy önmagában is egészen életképes dalhoz, igazán kotorászhattak volna még a demo hangminták között. Mert az az igazság, hogy sem ezt a számukat, sem a Daft Punkot nem tudtam megkedvelni eddig. Na de talán majd egy Will Oldham-es klippel...
A másik "felfedezésem" Dan Deacon, akinek a Spiderman of the Rings című lemezéből annak idején kb. csak a második számig sikerült eljutnom első nekifutásra. Na de most végighallgattam, és rá kellett jönnöm, hogy Deacon egy határozottan szimpatikus figura, sőt kifejezetten szórakoztató a maga infantilis, zajos módján. Előszedve az összes sztereotípiát meg a face controllt, nem gondoltam volna, hogy a Little Britain-ből Andy-re hajazó fazon egyébként egy képzett zeneszerző. És bár a popot nem a könnyű végén fogja meg - innen a kezdeti ellenállásom - mégis sikerül neki a színes zajból viszonylag nagy, de könnyen lenyelhető falatokat formáznia.
Wham City (part one, live) (érdemes megvárni a 2. percet, komolyan)