New Kids On The Blog

Ariel Pinkkel (Ariel Pink's Haunted Graffiti) biztos mindenki összefut, ha az Animal Collective kapcsán kicsit jobban beleássa magát a Paw Tracks kiadványaiba, esetleg várja, hogy a hasonló bandák légyként tapadjanak az experimentális jelzővel lekent légypapírra vagy csak muszáj leellenőriznie, kiről is van szó, ha már zavaróan sokszor említik az egyébként zavaróan érdekes (ál)nevét. (Szerintem simán lehetne a Matel cég szociálisan érzékeny kiadásában Barbie homoszexuális barátjának elnevezése.) Na, jó, nem kanyarodom túlságosan el, a fent említett verziók közül úgy rémlik, az utóbbi történt velem. Később ugyan nem jutottam túl messzire az életmű megismerésében, és talán ezúttal sem, de most legalább jól szórakoztam.

Azt hittem, Mike Skinnernek is elege lett a kizsákmányoló zeneiparból, ha már a twitter oldalán postolja az új dalait. Végül is valami ilyesmiről van szó némi pontosítással: szerinte nem ingyen, hanem olcsón kéne adni a zenét. Ettől függetlenül megígérte, közzéteszi három új számát, mert attól még ez az egész zenebiznisz túl macerás, nincs kedve ilyesmivel foglalkozni. Igaz, később megbánta az egészet, de azért kikerültek a letöltő linkek. Ebből az egészből annyi a lényeg, hogy a Trust Me című marha jó, emlékeztet az Original Pirate Material-re meg az Everything Is Borrowed jobb pillanataira is. Ha rá tudnám venni magam, hogy betegyem a lábam akármilyen táncos szórakozóhelyre, ezt szívesen hallanám. A következő nagylemez egyébként februárban fog megjelenni.

(A másik két dal itt és itt található.)

A lemezeknél van egy lélektani határ, legalábbis számomra, hogy mi az a hossz, ami még éppen kellemes. Nyilván függ ez a műfajtól/stílustól is, de ha tetszik valami, akkor figyelni kell, az meg azt jelenti, hogy az aktív semmittevésből rabol el akár 1 órát is. Talán nevetséges ilyesmin problémázni, és nem is annyira bánom, ha tényleg tetszik, de az említett határ már egy jó ideje a 30-40 perc körülit jelenti. Az is számít, hogy tudjam, vagyis inkább érezzem, hogy a számok egyszer véget érnek, dallamosak, tulajdonképpen problémamentesek. Az új Woods album, a Songs of Shame pont ilyen.

Eddig talán egyszer néztem utána a Starbucks-nak, akkor is azt hiszem, a logója miatt, ezt leszámítva nem foglalkoztam vele. Egyrészt ez a papírpoharas kávé téma eléggé hidegen hagy, másrészt a menő/fiatalos/jófej imázs és a picsogás arról, hogy itthon miért nincs még, nem érdekel. Belemehetnék, hogy mi az amit nem lehet itt megvenni és sokkal inkább mutatja a kínálat egyhangúságát és fantáziatlanságát, de inkább nem, főleg hogy most épp valami pozitívumot akarok megemlíteni vele kapcsolatban. Ja, és zenei vonatkozásban.

Csak május 26-án fog megjelenni a Grizzly Bear harmadik nagylemeze (Veckatimest), egy még éppen hallgatható rip viszont már több, mint két hete kiszivárgott. Na, azóta nem vagyok képes valami értelmeset írni róla, pedig már lement egy párszor. Annyit azért hallok, hogy kevésbé van az a varázslatos hangulata, mint a Yellow House-nak, ami nem azt jelenti, hogy rossz(abb), csak kissé más, mondjuk úgy, hogy kevésbé elkalandozó. Bár a Cheerleader c. dalt tegnaptól le lehet tölteni az együttes honlapjáról, természetesen jobb minőségben, így pl. rendesen hallom a kórust is, nem csak a dobot és a fővokált. Szóval érdemes lenne megvárni az eredetit, vagy legalábbis egy jobb minőségű mp3-at, ez a dal már önmagában felér egy lélegzetvétellel a fojtott verzió után.

Azon kívül, hogy Robin Pecknold levágatta a haját és a szakállát, csak annyi hír van a Fleet Foxes-ról, hogy nagyon szorgoskodnak a második nagylemezen, meg van az egyszemélyes White Antelope. Az oldalon meghallgatható, innen pedig letölthető egy angol népdal, a False Knight on the Road feldolgozása. Először a bécsi koncerten hallottam, aztán azóta vártam, hogy legyen valami normális, hallgatható verziója. Szép dal, főleg az ő előadásában, amúgy meg a Mykonos kislemezen jelent meg mint b-side.

(A kép innen.)